Hogy igazán hülye lehess, embernek kell lenned.

Terry Pratchett egész életében ragaszkodott ehhez, mármint a hülyeséghez, amit hatalmas lelkesedéssel, tehetséggel fejlesztett külön tudománnyá, de a legnagyobb érdeme mégis az, hogy számára az ember a legfontosabb. Íróként elfogadta embertársait minden hibájukkal együtt olyannak, amilyenek.

Intelligensebb szereplői vész esetén futásnak erednek, gyakran megállapítják, hogy úgy általában senkinek nem tesz jót, ha baja esik, de leginkább saját maguknak nem. Írásaiban lehet egy bőröndnek emberi szíve, még szerelmi bánatba is eshet, és kulcsfontosságú szereplő lehet egy orangután, aki csupán két hangot tud kiadni. Terry Pratchett pimaszul a szemünkbe vághatta leírás helyett, hogy az a város pontosan úgy néz ki, mint ahogy egész életedben emlékezni fogsz rá, mégis megbocsátunk neki, mert sorai között mindig ott bujkál sok-sok gondolat, amiért egy-egy regénye végére úgy érzed, érdemes volt olvasni.

Nála a halál sohasem közömbös, mint egy akciófilmben, vagy ha mégis, mindig vicces.

„Zaj hallatszott mögüle, mire megfordult. – Mi… – kezdte, ami elég vacak szó ahhoz, hogy ezzel fejeződjön be egy ember élete.”

Terry Pratchett 1948-2015.

„A híresztelések szerint a halál nem kegyetlen – csupán borzasztó, borzasztóan jól végzi a munkáját.”

Ezzel most vitatkoznék, csupán hatvanhat éves volt.