Geolúció

– Hét óra. És nézzétek, itt a menetrend szerinti macska – mutatott az utcára a kék hajú lány. – Ebben a koszfészek Rióban soha semmi váratlan nem történik. Te Sörény, nem misztikus, hogy ez az állat pontosabb, mint a déli busz?

Hárman ültek Gégé kocsmájának teraszán, egy félreeső asztalnál. A Sörénynek nevezett fiú a feléjük ballagó macskára pillantott.

– Nincs ebben semmi misztikus, Carmen, biztos ilyenkor etetik.

– Ma nem szeretem a Carmen nevet. Csillaghajúnak kell hívnotok – intett türelmetlenül a lány, végigsimított sugárirányban szétálló tincsein, majd a szájától szemöldökéig érő ékszerláncot babrálta. – Szóval ilyenkor etetik? És atomóra ketyeg az egérfaló gyomrában?

– Lebecsülöd ezt az állatot – szólalt meg a velük szemben ülő, magas srác, akin legalább ezer szegeccsel kivert bőrdzseki feszült. – A maguk szintjén a macskák sokkal tökéletesebb lények, mint az emberek.

Carmen fintorgott.

– Én is látok olyan jól a sötétben, mint ők, integrált infraérzékelőt rakattam a szemembe.

– Az már sok mindenkinek van, de a belénk ültetett kütyüket működtető elemet cserélni…

– Jó… jó, értem, Cövek – vágott közbe a lány –, az a koszos macska áram nélkül is tudja a szuperképességeit. De attól még egy lusta dög.

– Fogadok, te akkor se tudnál puszta kézzel elkapni egy egeret, ha az életed múlna rajta.

– Hagyjátok már abba, ez unalmas téma – emelte fel a hangját Sörény, és megcsiklandozta Carmen hátát, lyukakkal szabdalt felsőjén keresztül. – Nagyon kefe ez a cucc – mondta.

– Én magam szabtam ki – húzta ki magát büszkén a lány, és úgy fordult, hogy jobban látható legyen felsőjén a halálfejet mintázó néhány lyuk.

– Elől kellett volna kivágni, akkor a koponya szeme helyén a melleid virítanának.

– Nem is rossz ötlet – csillant fel Carmen szeme.

Hallgattak egy sort. Figyelték, hogy telik meg Gégé kocsmája emberekkel, közben a csapos aktiválta az agyhullámos tévét. Mindhárman rákapcsolódtak az adásra.

– A Yindrallt mutatják – dőlt előre önkéntelenül Cövek, mintha így közelebb tudna férkőzni a látványhoz.

Lilás ég, kék erdők, pokolian vörös hegyek. Egy távoli bolygó, amely bizarr színei félelmetesnek, mégis harmonikusnak tűntek.

– Milyen széles fák – ámult Sörény, amikor közelebbről mutattak egy erdőt. A kék fatörzsek felülete teljesen sima volt, ám kisebb ágaikon olyasmi dudorok sorakoztak, mint a polip szívókorongjai. A kék indák között aranyszínű, négylábú állat pislogott hatalmas szemével, a hátából kinyúló csápok egy fatörzset öleltek. Gumószerű fején nem volt száj, valahogy mégis úgy tűnt, táplálkozik.

Cövek felsóhajtott.

– Ha egyszer a Yindrallon sétálhatnék, mekkora buli lenne.

– Soha nem jutsz el oda, haver – rázta a fejét Carmen. – Mocskos sokba kerülne. Ugye ez már a harmadik lakható bolygó, amit az emberiség elért? És mire használjuk? Ásványkincseket termelünk ki. A Földön már elfogyott minden, cél a világegyetem kifosztása. A Dél-Amerikai Államok elnöke sem különb a többi politikusnál, csak a saját valagát hizlalja.

Sörény hátravetette hosszú haját.

– Állítólag van ott elég veszélyes ragadozó, azok könnyen leszednék a rusnya fejed – vágta hátba Cöveket.

Carmen fancsali arccal kortyolt a söréből.

– Ezt nem nézem tovább, inkább letöltök valami kellemes érzésfáljt. Számunkra olyan elérhetetlen a Yindrall, mint macskának a hologramos teló. – Dühösen markolta a levegőt, majd sűrűn pislogott, olyan csodálkozó arckifejezéssel, mintha zombit látna. – A kvantumba! Mehetek a csipaprojektor-szervizbe, hiába kapcsolódtam le, egy folt ottmaradt a képből.

A fiúk is kiléptek az adásból, és a terasz egy pontjára meredtek, ahová a lány mutatott. Hamar rádöbbentek, hogy nem a csipaprojektoruk a hibás. Furcsán vibrált a levegő, a korlát eltűnt egy négyzetméternyi helyen, helyette kék tüskékkel teli növények hajladoztak.

– Yindralli virágok nőnek Gégé kocsmájában – röhögött Cövek, de amikor Carmen megérintette a háromdimenziós képnek tűnő jelenséget, és fájdalmasan felkiáltott, az ő arcáról is lefagyott a mosoly.

– A tetves növényanyádat – szitkozódott a lány. – Ez igazi! – Vérző ujját dörzsölgetve hátrált.

Az utca túloldalán, Senor Mendez légrobogó boltjának kerítése mögött veszettül csaholtak a kutyák. A kocsma belső helyiségében is felfigyeltek a különös jelenségre, tátott szájjal lesett az összes Alfonso, Teresa, Paula és Pedro, még Gégé robosztus alakja is bizonytalan testtartással állt a pult mögött, és amikor a kocsmával szemközt vibrálni kezdett a levegő, a tulaj hitetlenkedve dörzsölte a szemét.

Az utca egy darabja eltűnt.

Köddé vált az a kerekek nélküli rozsdás autókarosszéria, amelyben Gégé gyerekei szoktak ketrecharcot játszani, nyoma se maradt Senor Mendez boltjának. Mintha a világ egy jókora darabon kilyukadt volna, csak a kora délutáni eső sárfolyamának maradványai barnállottak az aszfaltcsík szélén, azon túl óriási fehér folt reszkettette a levegőt.

A menetrendszerűen táplálkozó macska szőre felborzolódott, zavartan oldalt ugrott, felborította a tányérját, és eltűnt a kocsma sarka mögött. A vibráló fehér foltban meglepően széles fa jelent meg, az ágak kékes dudorai között lilás ég látszott.

Cövek üdvözült mosollyal állt fel.

–  Megoldották! A térhajlítást így is lehet használni. Idehozták nekünk! Elnökünk mégis gondol a népre, nemsokára a Yindrall erdeiben kószálhatunk itt a Földön.

Váratlanul a poros úton feltűnt a tévéadásban látott négylábú. Háti csápjai vergődő macskát fogtak, hatalmas szemével az emberek felé nézett. Egy hosszú pillanatig Gégé bárjának teljes közönségét megbűvölte kecses mozgásával, majd feltapasztotta a macskát a yindralli faág szívókorongjaira, és két hatalmas ugrással a teraszon termett.

Carmen megfeledkezett az ujjába szúródó tüskéről, éppen azt figyelte, hogy az ismeretlen erdő elfoglalta az utcát is, a vibráló levegő közeledett az emberekhez. Még elővillant egy pillanatig Gégé pólóján a felirat – XII. Holdközi Aszfaltszánkó Olimpia 2183. év –, aztán a térlyuk elképesztő gyorsasággal kiterjedt a kocsma belsejébe. Az összes Alfonso, Teresa, Paula és Pedro helyét burjánzó növények foglalták el, félelmetes csend lett, mindenki eltűnt, még Senor Mendez kutyáinak csaholását sem lehetett hallani. A lány csak ekkor észlelte az idegen négylábút. Megijedt, mert valamivel magasabb volt tőle, és közelebbről félelmetesnek nézett ki a hatalmas szemével. Az állat éles hangot hallatott, majd csápjai hihetetlenül gyorsan, kíméletlen erővel kulcsolódtak Carmen testére. Cövek és Sörény a lány segítségére sietett, puszta kézzel estek neki a támadónak, majd aranyszínű lábaktól megrúgva terültek el a földön.

A hajlékony csápok egyike Csillaghajú Carmen torkára szorult.

– Mi a nyüves izé… – nyögte a lány. Mozdulni sem bírt, közben arra gondolt, milyen béna szavak ezek elhalálozás előtt.

Amikor fuldokló testét hurcolni kezdték, mozgást látott a yindralli fákon. Az ágak egy része önálló életre kelt, amelyek hosszúkás testű, soklábú állatnak néztek ki, alul nyálkás szájjal. A macska hirtelen elernyedt. Talán tettette a halottat, vagy tényleg infarktust kapott. A mozgó ágak nem törődtek ezzel, rávetették magukat, és erős tüskéikkel szétszabdalták testét.

A yindralli fatörzset vörösre festette a vér, a szívókorongok elégedetten cuppogtak. Carmen látta, ahogy a fiúk támolyogva felállnak. Cöveknek vérzett a halántéka, Sörény fájdalmas arccal tapogatta furcsa szögben álló csuklóját. A lány hiába küzdött, testét egyre közelebb hurcolták a fához, elhatalmasodott rajta a kétségbeesés, azt hitte, szétrobban a szíve a rémülettől, és amikor érezte, hogy számára nincs remény, arra gondolt, jobb lenne, ha megfulladna, mielőtt a közelébe érnek a táplálkozó ágak.

*

Lannendanna diadalt érzett. A nyomorult kétlábúak adták kezébe a megoldást. Sokáig kellett elviselnie, ahogy csillogó gépeikkel a testébe martak, erdőit dúlták, gyilkolták kedves állatait; sokáig tartott, amíg megfejtette, hogyan tudták elérni tökéletes világát. Most már azt is tudja, honnan jöttek.

Primitív planéta, alsóbbrendű élettel, lakói fel sem fogják az ő organizmusának lényegét. Fogalmuk sincs, hogy elhaló részeiből fiatal hajtásaiba tudja menekíteni összes emlékét és tudását, amit az évmilliók hosszú során felhalmozott. Csatornarostjai szünet nélkül szállítják az információkat egész bolygót behálózó szervezete minden rezdüléséről, testének szövevénye végtelen kifinomultsággal áll szemben minden idegen behatolóval. Emlékezett azokra az időkre, amikor növényei kutatva fúródtak a földbe, hogy újabb és újabb társakkal fonódjanak egybe, akikkel közösen vehetik fel a harcot mindazokkal az élőlényekkel, amelyek akadályozták szervezete kiépülését.

Ma már teste a befogadó föld, végtagjai a fák, bőre a levegő, érzékszervei az apró kacsok tömege, minden egy cél szolgálatában áll, hogy minél magasabb szinten kihasználhassa bolygója lehetőségeit. Ő irányít. Állatai élelmet szállítanak fáinak, fái az állatait táplálják, vizeit növényei és kövei terelik helyes mederbe. Ha akar, hegyeket épít, de le is rombolhatja azokat.

A nyomorult kétlábúak tudtukon kívül megmutatták neki, hogyan használhatja a térhajlítást helyváltoztatásra. Már nem haragszik rájuk, amiért megsebezték a testét, hisz nélkülük nem lenne lehetősége legyőzni a világűr irdatlan távolságait. Megsebzői fogják először megtapasztalni, hogyan terjeszkedik más bolygókra. Látni fogják, mekkora ereje van.

Talán hagy majd néhány egyedet belőlük, hogy lássák a végeredményt, organizmusa diadalát. Most saját magából szakít ki erdőket, földeket, állatokat, köveket, de megéri, hisz ez az ára, hogy megtisztítsa a támadók bolygóját azoktól, akik nem képesek szolgálni.

Lannendanna nyugodt volt.

Nem sürgette az idő, már nincs helyhez kötve. Végre-valahára megtalálta a legteljesebb öröklétet.