1.
– Nagyon régen voltam már
férfival – közli a harrui öregasszony gurgulázó hangon, és élvezettel keni szét
az olajat Silion meztelen mellkasán.
A férfit azonban nem érdekli
semmi. Már mindegy. Úgyis meg kell halnia.
A kötelek olyan mélyen vágnak a
csuklójába és a lábszárába, hogy lezsibbadt tőlük, csak a szívét érzi hevesen verni,
dobogása majdnem elnyomja az erdő hangját. A Végtelen-völgy fái most nem
suttognak kellemesen, inkább nyögéseket, csüggedt sóhajtozásokat hallani. Talán
Silion sorsán keseregnek.
A férfi felfelé pillant, a sűrű
lombokra, már nem akarja nézni az öregasszony sóvár tekintetét, a körülötte
sorakozó sátrakat, a kegyetlen harrui arcokat, akik között hiába keresné
Arvatit. Nemrég tudatosult benne, hogy mióta kikötözték a cölöpökhöz, a lány
felé sem nézett, pedig sejtette, hogy a közelben van. Kizárólag Arvati adhat
esélyt neki. Esélyt, hogy küzdhessen.
Tudja, hogy a suttogó fák védik
a harrui tábort, ágak szövevénye téríti el az erre járókat, az erdővel senki
sem ellenkezhet, így Folyóváros katonái sem segíthetnek rajta. Egyedül neki
sikerült. Az erdő akarta, hogy idetaláljon, és még most sem bánja, hogy Arvati
után jött.
Az öregasszonynak szürke, fakéregszerű
a bőre. Halkan motyog.
– Szeretem a férfiakat. – Keze a
fogoly combja tövén jár, érdes ujjai lassan dörzsölik az orrfacsaró szagú
olajat a férfi bőrébe. Szürke arcánál csak vörösre festett szemgödre a
félelmetesebb, olyannak látszik, akár az eleven hús.
– Undorító banya, vedd le rólam
a kezed! – kiált Silion. Hevesen vergődik, mintha lenne esélye kiszabadulni.
A harrui persze nevet. Vérben
forgó tekintettel olyan közel hajol, hogy érezni döglesztő leheletét.
– Nagyon szeretem a férfiakat –
mondja, majd vad arckifejezéssel hozzáteszi: – Jól megsütve!
Silion végtagjai önkéntelen
remegésbe kezdenek, az ájulás határáról csak a hányinger hozza vissza. Hirtelen
beleborzad a gondolatba, hogy a harrui nem a levegőbe beszél.
– Finom, ropogós leszel, az
olaj segít – jár a banya szája, mintha kellemes időtöltést ígérne, majd erőszakosan
megmarkolja a férfi ágyékát. Ábrázatán elmélyülnek a ráncok, amikor újra
megszólal. – De ezt már úgy sem fogod érezni, mert előbb szép sebeket vagdosunk
beléd, és kifolyatjuk a véredet, mint egy koszos csirkéét.
Silionnak eszébe jutnak
gyerekkori álmai, amikor a vén Werd meséiről képzelgett. Azok szóltak a suttogó
fák hatalmáról, meg a vérengző harruikról. De nem így képzelte.
Már átkozódni sincs ereje, a
tikkasztó trópusi hőségnél is borzasztóbb neki az aszott öregasszony szagát
elviselni. Szédülni kezd, lila karikák táncolnak a szeme előtt, a harrui arcát
csak homályosan látja, pontosan olyannak tűnik, mint húsra áhítozó, vérengző fúria.
Behunyja a szemét, képzelete démonai azonban még rémületesebbek, mint a
valóság, ezért emlékeibe menekül, hátha a múlt erőt ad neki.
*
Fehér kövekből épített házak veszik
át a harrui tábor helyét, rajtuk kecses
oszlopok, csipkézett boltívek, harmóniáról árulkodó homlokzatok, és aprólékos
gonddal megalkotott kőminták húzódnak.
Silion
Da Ark belekapaszkodik a gyönyörű emlékfoszlányba.
Folyóváros,
a Különleges Nép sok-sok évszázados alkotása van előtte. Az utcák a víz színe
felett láthatók, az épületeket masszív pillérekkel és cölöpökkel támasztották
alá, ezek messziről nézve bonyolult és kiterjedt híd benyomását keltik, amelyek
mesés lehetetlenséggel fekszenek a folyó egyik kiszélesedő szakaszán. A paloták
fehérségét élesen tükrözi vissza a csordogáló víz. Nincsenek zuhatagok, sem vad
sodrás, a folyó nyugodt, mert a Végtelen-völgy itt lapállyá szélesedik.
Folyóváros azonban nem éri be a folyómederrel, kisebb házai felkúsznak a közeli
domboldalakra is. Itt már nyoma sincs a rendezett harmóniának, a fenséges
paloták helyét zsúfolt és szegényes házak veszik át, közöttük kusza sikátorok
tekeregnek.
Silion
ezek egyikében sétált néhány hónapja, gondtalanul, abban a hitben élve, hogy
előkelő származása megvédi minden aljas szándékú embertől, és ez így is volt –
egészen addig a napig.
Különös,
hogy Arvatival is akkor találkozott először. Vajon Váa, a sötét isten vezette
hozzá, vagy a tisztalelkű, mindenható Aui? Ma se tudja.
Amikor
a rongyos ruhájú férfiak körbefogták a néptelen sikátorban, bele sem gondolt,
hogy bármi baja eshet.
–
Hé, te! Keresel valakit? – szólította meg az egyik fickó, akinek a szakálla
olyan sűrű volt, akár egy vadállat prémje.
–
Több tiszteletet, ember! Az uralkodó közeli rokonával, a Da Ark család tagjával
beszélsz – felelte Silion, és tovább akart lépni.
Másik
férfi állta útját. Ápolatlan haja a vállát verdeste, és annyira összehúzott
szemmel nézett, mintha nem is lenne szemgolyója.
–
Látszik a terjedelmes orrodon, hogy nagy ember vagy – röhögött, majd hozzáfűzte.
– És adhatnál némi aprópénzt, ha olyan gazdagnak tartod magad.
– Ahhoz, hogy megszánjalak, nem
ilyen pimasz hangon kellene beszélned – oktatta Silion, még mindig abban bízva,
hogy meghátrálnak a rangjától, de akkor a harmadik férfi erősen meglökte hátulról.
Hasra esett. A külvárosban
ugyan nem kövezték az utcákat, mégis fájdalmasan érintette a dolog. Aztán a
szemébe rúgták a port, alig látott valamit, de a benne feltörő harag erőt adott
neki. Úgy pattant fel a földről, hogy egyik támadóját a földre teperte. Azért szerencséje
is volt, félig vakon hadonászva orrba nyomott egy másik fickót, aki kiterülve maradt
a földön, aztán a harmadik támadója megrúgta. Az oldalán találta el, de
szerencsére nem erősen, mert addigra odébb lépett. Akkor egyik ellenfele lefogta
mindkét karját, és a szakállas fickó kezében penge villant.
Silion kézzel-lábbal
hadakozott, valahogy sikerült kiszabadulnia, de kapott egy ütést, majd a
következő pillanatban érezte, hogy az oldalát megbökik. Visszafordulva még a
földre küldött egy támadót, amikor megrogyott a lába, és csorgó nedvességet
érzett az ingén szétterjedni. Csak ekkor fogta fel, hogy késsel szúrták meg, és
a fájdalom borzalmas kínnal terjed szét a testében.
Ketten kiterülve feküdtek
mellette, a harmadik fickó azonban egyre közeledett. A következő emléke, amint
térdre esik. Közvetlenül a szeme előtt villan a penge, majd eltűnik, mintha arrébb
löknék, és megjelenik előtte egy lány.
Sötétbarna szem, kerek arc,
széles orr, hajtincsekre fűzött színes gyöngyök, amelyek ide-oda lengedeznek
mozdulataira.
Arvati.
Ezután Silionra fátyol
ereszkedett, a fájdalom bénító fátyla, majd azon csodálkozott, hogy lehet valakinek
olyan sokszínű a haja, mint annak a lánynak. Úgy tűnt, a legvilágosabb búzaszíntől
a feketéig minden árnyalat megtalálható benne – hátrafelé sötétedő tincsekbe rendezve
–, de ebből a világosabbak voltak a meglepőbbek, mert a Különleges Nép összes
tagjának fekete haja volt.
A férfi képzeletében Arvati
arca sokáig élt. Lehetetlenség, de azt hitte, még akkor is látja, miután elvesztette
az eszméletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése