Az örökké lány

1.

– Nagyon régen voltam már férfival – közli a harrui öregasszony gurgulázó hangon, és élvezettel keni szét az olajat Silion meztelen mellkasán.

A férfit azonban nem érdekli semmi. Már mindegy. Úgyis meg kell halnia.

A kötelek olyan mélyen vágnak a csuklójába és a lábszárába, hogy lezsibbadt tőlük, csak a szívét érzi hevesen verni, dobogása majdnem elnyomja az erdő hangját. A Végtelen-völgy fái most nem suttognak kellemesen, inkább nyögéseket, csüggedt sóhajtozásokat hallani. Talán Silion sorsán keseregnek.

A férfi felfelé pillant, a sűrű lombokra, már nem akarja nézni az öregasszony sóvár tekintetét, a körülötte sorakozó sátrakat, a kegyetlen harrui arcokat, akik között hiába keresné Arvatit. Nemrég tudatosult benne, hogy mióta kikötözték a cölöpökhöz, a lány felé sem nézett, pedig sejtette, hogy a közelben van. Kizárólag Arvati adhat esélyt neki. Esélyt, hogy küzdhessen.

Tudja, hogy a suttogó fák védik a harrui tábort, ágak szövevénye téríti el az erre járókat, az erdővel senki sem ellenkezhet, így Folyóváros katonái sem segíthetnek rajta. Egyedül neki sikerült. Az erdő akarta, hogy idetaláljon, és még most sem bánja, hogy Arvati után jött.

Az öregasszonynak szürke, fakéregszerű a bőre. Halkan motyog.

– Szeretem a férfiakat. – Keze a fogoly combja tövén jár, érdes ujjai lassan dörzsölik az orrfacsaró szagú olajat a férfi bőrébe. Szürke arcánál csak vörösre festett szemgödre a félelmetesebb, olyannak látszik, akár az eleven hús.

– Undorító banya, vedd le rólam a kezed! – kiált Silion. Hevesen vergődik, mintha lenne esélye kiszabadulni.

A harrui persze nevet. Vérben forgó tekintettel olyan közel hajol, hogy érezni döglesztő leheletét.

– Nagyon szeretem a férfiakat – mondja, majd vad arckifejezéssel hozzáteszi: – Jól megsütve!

Silion végtagjai önkéntelen remegésbe kezdenek, az ájulás határáról csak a hányinger hozza vissza. Hirtelen beleborzad a gondolatba, hogy a harrui nem a levegőbe beszél.

– Finom, ropogós leszel, az olaj segít – jár a banya szája, mintha kellemes időtöltést ígérne, majd erőszakosan megmarkolja a férfi ágyékát. Ábrázatán elmélyülnek a ráncok, amikor újra megszólal. – De ezt már úgy sem fogod érezni, mert előbb szép sebeket vagdosunk beléd, és kifolyatjuk a véredet, mint egy koszos csirkéét.

Silionnak eszébe jutnak gyerekkori álmai, amikor a vén Werd meséiről képzelgett. Azok szóltak a suttogó fák hatalmáról, meg a vérengző harruikról. De nem így képzelte.

Már átkozódni sincs ereje, a tikkasztó trópusi hőségnél is borzasztóbb neki az aszott öregasszony szagát elviselni. Szédülni kezd, lila karikák táncolnak a szeme előtt, a harrui arcát csak homályosan látja, pontosan olyannak tűnik, mint húsra áhítozó, vérengző fúria. Behunyja a szemét, képzelete démonai azonban még rémületesebbek, mint a valóság, ezért emlékeibe menekül, hátha a múlt erőt ad neki.

*

Fehér kövekből épített házak veszik át a harrui tábor helyét, rajtuk kecses oszlopok, csipkézett boltívek, harmóniáról árulkodó homlokzatok, és aprólékos gonddal megalkotott kőminták húzódnak.

Silion Da Ark belekapaszkodik a gyönyörű emlékfoszlányba.

Folyóváros, a Különleges Nép sok-sok évszázados alkotása van előtte. Az utcák a víz színe felett láthatók, az épületeket masszív pillérekkel és cölöpökkel támasztották alá, ezek messziről nézve bonyolult és kiterjedt híd benyomását keltik, amelyek mesés lehetetlenséggel fekszenek a folyó egyik kiszélesedő szakaszán. A paloták fehérségét élesen tükrözi vissza a csordogáló víz. Nincsenek zuhatagok, sem vad sodrás, a folyó nyugodt, mert a Végtelen-völgy itt lapállyá szélesedik. Folyóváros azonban nem éri be a folyómederrel, kisebb házai felkúsznak a közeli domboldalakra is. Itt már nyoma sincs a rendezett harmóniának, a fenséges paloták helyét zsúfolt és szegényes házak veszik át, közöttük kusza sikátorok tekeregnek.

Silion ezek egyikében sétált néhány hónapja, gondtalanul, abban a hitben élve, hogy előkelő származása megvédi minden aljas szándékú embertől, és ez így is volt – egészen addig a napig.

Különös, hogy Arvatival is akkor találkozott először. Vajon Váa, a sötét isten vezette hozzá, vagy a tisztalelkű, mindenható Aui? Ma se tudja.

Amikor a rongyos ruhájú férfiak körbefogták a néptelen sikátorban, bele sem gondolt, hogy bármi baja eshet.

– Hé, te! Keresel valakit? – szólította meg az egyik fickó, akinek a szakálla olyan sűrű volt, akár egy vadállat prémje.

– Több tiszteletet, ember! Az uralkodó közeli rokonával, a Da Ark család tagjával beszélsz – felelte Silion, és tovább akart lépni.

Másik férfi állta útját. Ápolatlan haja a vállát verdeste, és annyira összehúzott szemmel nézett, mintha nem is lenne szemgolyója.

– Látszik a terjedelmes orrodon, hogy nagy ember vagy – röhögött, majd hozzáfűzte. – És adhatnál némi aprópénzt, ha olyan gazdagnak tartod magad.

– Ahhoz, hogy megszánjalak, nem ilyen pimasz hangon kellene beszélned – oktatta Silion, még mindig abban bízva, hogy meghátrálnak a rangjától, de akkor a harmadik férfi erősen meglökte hátulról.

Hasra esett. A külvárosban ugyan nem kövezték az utcákat, mégis fájdalmasan érintette a dolog. Aztán a szemébe rúgták a port, alig látott valamit, de a benne feltörő harag erőt adott neki. Úgy pattant fel a földről, hogy egyik támadóját a földre teperte. Azért szerencséje is volt, félig vakon hadonászva orrba nyomott egy másik fickót, aki kiterülve maradt a földön, aztán a harmadik támadója megrúgta. Az oldalán találta el, de szerencsére nem erősen, mert addigra odébb lépett. Akkor egyik ellenfele lefogta mindkét karját, és a szakállas fickó kezében penge villant.

Silion kézzel-lábbal hadakozott, valahogy sikerült kiszabadulnia, de kapott egy ütést, majd a következő pillanatban érezte, hogy az oldalát megbökik. Visszafordulva még a földre küldött egy támadót, amikor megrogyott a lába, és csorgó nedvességet érzett az ingén szétterjedni. Csak ekkor fogta fel, hogy késsel szúrták meg, és a fájdalom borzalmas kínnal terjed szét a testében.

Ketten kiterülve feküdtek mellette, a harmadik fickó azonban egyre közeledett. A következő emléke, amint térdre esik. Közvetlenül a szeme előtt villan a penge, majd eltűnik, mintha arrébb löknék, és megjelenik előtte egy lány.

Sötétbarna szem, kerek arc, széles orr, hajtincsekre fűzött színes gyöngyök, amelyek ide-oda lengedeznek mozdulataira.

Arvati.

Ezután Silionra fátyol ereszkedett, a fájdalom bénító fátyla, majd azon csodálkozott, hogy lehet valakinek olyan sokszínű a haja, mint annak a lánynak. Úgy tűnt, a legvilágosabb búzaszíntől a feketéig minden árnyalat megtalálható benne – hátrafelé sötétedő tincsekbe rendezve –, de ebből a világosabbak voltak a meglepőbbek, mert a Különleges Nép összes tagjának fekete haja volt.

A férfi képzeletében Arvati arca sokáig élt. Lehetetlenség, de azt hitte, még akkor is látja, miután elvesztette az eszméletét.