Oldalak

2016. július 8., péntek

Új novellák

Eléggé elhanyagoltam az utóbbi félévben ezt a blogot, ezért kárpótlásul feltöltök két novellát. Mindkettő pályázatra készült, beleférnek a sci-fi kategóriájába. Igaz, nincs bennük tudományos magyarázgatás, de idegen civilizáció látogatásáról szólnak.
Az "Amikor azok a kékes pöttyök hullani kezdtek..." több tízezer évvel ezelőtt játszódik, a "Végállomás" pedig napjainkban. Ez utóbbi debreceni helyszínen, mivel pályázati feltétel volt a lakóhelyhez kötődő történet. Kellemes olvasgatást Nektek!
Egyébként akit érdekelnek a titokzatos és rémes történetek, ingyen letöltheti e-formátumban a novelláskötetet, amelyben szerepel a Végállomás című írásom.
http://bizzarium.com/bizzarium-harmadik-novellaskotet/

2015. október 11., vasárnap

Hogyan kínozd magad szellemileg /a regényírásról/

Szeretek gondolkozni. Nem, ettől még nem vagyok űrlény, a Földön születtem, itt is élek, legalábbis a testem itt van, csak a képzeletem szokott máshol járni. Ezért írok.
Egy regény sokféle módon születhet. Van, aki a fejében ír elnagyolt vázlatot, és azonnal nekikezd; van, aki mindent a legapróbb részletig eltervez az írás előtt, és e két szélsőség között is működik a dolog, de aki írásra adja a fejét, bármelyiket választja is, sose lesz ugyanolyan a végeredmény, mint a vázlat. Mert írás közben jönnek jó ötletek, meg persze a regény szereplői is beleszólnak. Miért ne tennék? Az ő sorsukról van szó. Különben mindent nem tervezhetsz meg, mert ha így teszel, már kevés értelme van leírni – szerintem.
Én valahol az arany középutat képviselem ebben a mezőnyben. Van cselekményvázlatom, de az csak kulcsmondatokat tartalmaz – lényegre törően: ki, mit, kivel és miért fog tenni. Sakkjátszmának vagy társasjátéknak fogom fel az írást, ahol abszolút főnök lehetek, mert igazi ellenfelem nincs, csak célom – bejárni a játékteret, elérni valamelyik sarkába, közben levenni az akadályozó bábukat. Megjegyzem, ez néha igen durvára sikerül, például az egyik regényemben legalább huszonöt szereplőm meghalt, pedig még csata sem volt benne. Az elhullottakat néha sajnálom, de íróként kíméletlennek kell lennem; maguknak köszönhetik a bajt, minek állnak a főhős vagy a főgonosz útjába, nem?
Szóval jó, ha van cselekményvázlat, de ez nem szentírás, meg lehet változtatni. Nálam a regényírás legtöbbször nem ezzel kezdődik, nem tudok bábukat mozgatni, ha nincs meg a játéktáblám. Először el kell képzelnem a helyszínt, az időt, hiszen a leghétköznapibb, ma játszódó történetnél is fontos a társadalmi, a szociális környezet, ezek nélkül nincs értelme cselekményt írni.
Először meg kell teremteni a világot, amelybe elhelyezem majd a történetet, kell egy jó ötlet, hogy miben más az elképzelt világ, mint a miénk, aztán jöhet a karakteralkotás – ezek a bábuk, és én csak ezek után tudom a történetet kitalálni, amikor már vannak szereplőim, néhány tulajdonsággal, vággyal, hibával, motivációval. Ezzel eltelhet akár néhány hét is, és még egy sort sem írtam.
Felemelő pillanat, amikor megvan a játéktáblám, felálltak a bábuk – persze még csak a partvonalra –, és ki kell találnom, mit fognak játszani.
Innentől kezdődik az agykínzás, amikor percenként támadnak ötleteid, az egyes bábuk képzeletben végigszáguldanak a táblán, majd tanácstalanul megállnak, és az ötletek mennek a süllyesztőbe. Ilyenkor az éjszaka legkülönbözőbb pontjain felriadsz, eszedbe jut valami, de nappal sem jobb a helyzet, amikor a semmibe meredve feleszmélsz, hogy valamelyik ismerősöd vagy családtagod azt kérdezgeti, bajod van, hogy nem hallasz, elmentek otthonról?
Ez nem könnyű időszak. Megvan, amikor biciklizés közben támad használható ötleted, és még arra is kell figyelned, hogy ne halálozz el kilapulva egy kamion alatt, vagy ne legyél matrica egy autó szélvédőjén? Összehasonlításképpen képzeld el, mennyi fantázia és kísérletezés kellett, hogy valamelyik ausztráliai őslakó kitalálja a bumerángot. Na, az íráshoz legalább ennyi kitartás kell. /különben elgondolkoztató, hogy jutott valaki arra a következtetésre, hogy amit eldob, az visszajöhet/
Pár szó a szereplőkről: nem lehetnek tökéletesek, a lecsupaszított archetípus unalmas és hiteltelen. A hősnek legyen gyengéje, vágyai, célja, ellenkező esetben nem tud hova fejlődni. Állóvízben nem lehet regényt írni, a történetnek folynia kell, jöjjön szakadék, vízesés, kellenek rémes akadályok, és az akadályok nem feltétlenül külső tényezők, a főszereplő lelkében is lehetnek. Egy regényben le kell győzni szörnyeket, helyzeteket, gátlásokat, traumákat, űrlényeket, sorozatgyilkosokat, egereket és embereket /Steinbeck/, mindegy mit, csak küzdjön a főhős.
Tehát megvan a kitalált környezet, helyszínek, szereplők, elindíthatod őket a játéktáblán – nekikezdhetsz a tulajdonképpeni írásnak. Ekkor végre azt hiszed, sínen vagy, innentől kezdve ünnepi menetelés lesz minden – közbe meg dehoooogy. A szereplőkkel csak a baj van. Ott élnek a fejedben, motoszkálnak, kiabálnak, ha valami olyat akarsz velük cselekedtetni, amit nem tennének meg, mert hiteltelen számukra. Nem rángathatod őket dróton. Néha másfelé akarnak lépni, mint amit nekik szántál, egymás fejére nőnek, új kapcsolatokat létesítenek egymással, más szerepbe akarnak kerülni, és neked az a dolgod, hogy ne engedd elkalandozni őket, csak akkor, ha rendetlenségükkel erősítik a történetet, és a végkifejlet felé haladnak.
Azért te is trollkodsz közben. A mellékvágányra tévedőket kemény kézzel visszarántod, akadályokat helyezel el a táblán – nehogy már olyan könnyen boldogok legyenek –, de azért néha elérzékenyülsz; megkegyelmezel annak, akit a vázlatodban halálra ítéltél, ha érdekesebb ötleted támad a hullaságnál. Mert kell a fordulat. A regény az írás közben alakul. Amikor úgy érzed, ellaposodik, túl kiszámítható lesz, csavarni kell rajta egyet, és akkor neked is tud meglepetést okozni.

Nálam így lesz az agykínzásból kellemes és izgalmas időtöltés, amellyel másoknak is örömet okozhatok.

2015. június 4., csütörtök

Hogy igazán hülye lehess, embernek kell lenned.

Terry Pratchett egész életében ragaszkodott ehhez, mármint a hülyeséghez, amit hatalmas lelkesedéssel, tehetséggel fejlesztett külön tudománnyá, de a legnagyobb érdeme mégis az, hogy számára az ember a legfontosabb. Íróként elfogadta embertársait minden hibájukkal együtt olyannak, amilyenek.
Intelligensebb szereplői vész esetén futásnak erednek, gyakran megállapítják, hogy úgy általában senkinek nem tesz jót, ha baja esik, de leginkább saját maguknak nem. Írásaiban lehet egy bőröndnek emberi szíve, még szerelmi bánatba is eshet, és kulcsfontosságú szereplő lehet egy orangután, aki csupán két hangot tud kiadni. Terry Pratchett pimaszul a szemünkbe vághatta leírás helyett, hogy az a város pontosan úgy néz ki, mint ahogy egész életedben emlékezni fogsz rá, mégis megbocsátunk neki, mert sorai között mindig ott bujkál sok-sok gondolat, amiért egy-egy regénye végére úgy érzed, érdemes volt olvasni.
Nála a halál sohasem közömbös, mint egy akciófilmben, vagy ha mégis, mindig vicces.
„Zaj hallatszott mögüle, mire megfordult. – Mi… – kezdte, ami elég vacak szó ahhoz, hogy ezzel fejeződjön be egy ember élete.”
Terry Pratchett 1948-2015.
„A híresztelések szerint a halál nem kegyetlen – csupán borzasztó, borzasztóan jól végzi a munkáját.”

Ezzel most vitatkoznék, csupán hatvanhat éves volt.

2015. május 30., szombat

Elérhető a Csavargó idő negyedik fejezete

Új szereplő kerül a képbe, egy nyolcéves kislány, aki érthetetlen kapcsolatban áll a régmúlttal. A fiatalok ismét a hatszög alakú téren találkoznak, feltűnik a sánta is, de a nap végére elhagyja a szerencséje. Közben a fiúk még mindig nem értenek semmit, egyben viszont megegyeznek...
"Toni szemöldöke magasra ugrott.
– Hát tényleg nincs rendben valami a csaj körül.
Andreas elhúzta a száját.
– A legfurcsább az egészben, hogy igazad volt. Izabella totál dilis. A családja se normális, az anyja többnapos hullára hasonlít.
– Az durva. Azért ne keseredj el, szerintem mindenki zakkant, bármennyire is normálisnak tűnik. Én is képzelek marhaságokat, például pingvinekkel lakom együtt, meg hogy idegen városban futok egy vágtató lajhár elől, és nem tudom, merre meneküljek.
– Megnyugtató, hogy te is elmebeteg vagy."

2015. május 24., vasárnap

Folytatás

Itt a Csavargó idő következő fejezete, imádtam ezt a részt írni. A főszereplők elmennek egy több ezer éves fához, amelyik még az internetnél is több információval rendelkezik a régmúltról, végre közelebbről megismerkedhetünk a különös Izabellával, és képbe kerül egy tetszhalott vajákos asszony, aki keléseket gyógyít, de elárulom, hogy kevés szabadidejéből a későbbiekben futja majd a világ sorsának rendezésére is.
Kellemes szórakozást!