Végállomás

Végállomás

Félelmem olyan erőssé fokozódott, hogy fizikai fájdalmat okoz az agyamban. Ülök az ágyamon a sötét szobában, és iszonyú erővel hasít belém a bizonyosság, hogy pár nappal korábban orvoshoz kellett volna mennem, nem a rendőrségre.

Most már késő, a fájdalom a gyomromat marja, úgy érzem, szétszakadok tőle. Amíg a kíntól fetrengek, az elmúlt napok eseményei cikáznak agyamban. Egy hete láttam először azt a csajt. Volt a tekintetében valami igéző, olyan ellenállhatatlan vonzás, amitől megmozdul az emberben valami.

Igen, Kyra rémesen érzéki volt. Nemcsak a pillantása. A járása is, a haja esése, minden mozdulata vad, kirobbanásra váró szenvedélyt rejtett. Tizenkilenc éves srác vagyok, ilyen elsöprő vonzódást még soha nem éreztem. Egy pillanat alatt letaglózott, ott helyben elcsöppent a nyálam, és azt hiszem, kilógó nyelvem egészen a Sámsoni-út forró aszfaltján landolt volna, ha elég hosszú.

– Micsoda muff! – böktem oldalba Hurkát, volt osztálytársamat, akivel elég nagy sikerrel fűztük a csajokat a debreceni éjszakában.

Hurka befeszített. Mindig ezt csinálta, ha új pipivel akart megismerkedni. „Itt balhé lesz” feliratú pólója kidomborodott a mellkasán.

– Dobd be a fejes trükködet – vágott hátba, majd intett, hogy kolbászoljunk át a másik oldalra, ahol a csaj lángvörös haja lengedezett. Itt a külváros is elég forgalmas szokott lenni, de szombat délelőtt alig járt arra autó, így akadály nélkül átértünk, pontosan kiszemelt áldozatunk elé.

– Szia! Akciós hétvége van, ma ingyen megsimogathatod a fejem búbját – hajoltam meg előtte.

– Ajándék mosoly is jár hozzá, mindkettőnktől – fűzte hozzá Hurka vigyorogva.

A vörös jelenés úgy kacagott, hogy egész teste rázkódott tőle. Nem bírtam levenni a szemem táncoló melleiről, amelyek láthatóan ki akartak szabadulni lenge nyári ruhája mély kivágásából.

– Ne tétovázz – nyeltem szárazon –, ez a soha vissza nem térő alkalom.

– Egész életemben bánnám, ha kihagynám – mondta, és végigsimított kopaszra borotvált fejemen.

Érintésére mintha áram csapott volna belém, melegség járt át. Meg sem bírtam szólalni a meglepődéstől.

– Én Hurka vagyok – mondta közben a cimborám. – Ezt a csenevész fickót meg Makknak hívjuk baráti körben a kopasz feje miatt.

– Izgalmas név – nedvesítette meg vastag ajkát a vörös, majd Kyra néven mutatkozott be.

Piszkosul kacér, villant át az agyamon. Az áramütésszerű bizsergés elmúlt, heves sóvárgás maradt utána.

– Arra igyekszünk, a konditerembe – mutattam előre –, de szívesen elkísérünk egy darabon.

Hurka hozzátette:

– Elég sok erre a rosszarcú alak, nem venném a lelkemre, ha bajod esne.

– Kösz – rázta meg vörös sörényét Kyra –, irtó rendesek vagytok, de elboldogulok magam is. – Sietve továbbindult. Bennem meg az járt, hogy nem szalaszthatjuk el. Egyszerűen nem hittem, hogy így felsültünk, amikor váratlanul visszafordult. – Ne féltsetek, akár mind a kettőtökkel elbírok – búgta. – Legyetek este tizenegykor a Végállomásban. Itt, pár házzal lentebb.

Hurkával egymásra néztünk.

– Főnyeremény! – csapott a tenyerembe, majd leesett állal figyeltük a távolodó Kyra csípőmozgását.

– Álljunk csak meg! – motyogtam. – Ez át akar rázni minket. Tudom, melyik csehóra gondolt, a Végállomás már rég nem üzemel. Apám mesélte, hogy tizenöt éve menő szórakozóhely volt, de valami rendőrségi ügy miatt bezárták.

A részletekre nem emlékeztem pontosan, csak annyi rémlett, hogy a tulajra ráfogták, hallucinogén anyagokat árul pult alatt, meg talán néhány haláleset is történt. Kirázott a hideg.

Most azt hiszem, ha tudnám a teljes igazságot, az sem segítene rajtam. A fájdalom hullámokban jön, úgy átjárja a testemet, mintha más nem is létezne, legszívesebben kiszakítanám az egész átkozott gyomromat, ha ezzel megszüntethetném a gyötrelmet. Kétségtelen, hogy komoly bajom lehet. Anyám éjszakás, hiába kiáltoznék neki, a mentőket kell hívnom. A fájdalom görcsbe rántja testemet, magzatpózba merevedek, majd az asztalra nézek, ahol a mobilomat sejtem.

Most meg nem fáj. Lehet, hogy elmúlt? – pár perccel később kimerülten dőlök az ágyra.

Kyra a találkozásunkat követően eltűnt a kertváros apró utcáinak egyikében, hiába mentünk utána, nem találtuk sehol. Hurka rossz kedvű lett, menet közben meg-meglökött néhány külvárosi arcot, hátha kiadhatja feszültségét, de senki sem mert visszaszólni. Közben azon vitatkoztunk, Kyra mit mondott pontosan, „a Végállomás előtt” vagy „a Végállomásban”, én egyértelműen emlékeztem az utóbbi variációra. Aztán tanakodtunk, hogy nem vagyunk elég jól informáltak, hátha megnyitották újra azt a lebújt.

– Nézzük meg – döntöttem. – Csak néhány háznyira van innen.

Korábban, ha arra jártam, mindig ámulva néztem az elhagyott építményt. Alsó szintje fával burkolt, szokványos kinézetű, de az emeletről két egymás mellett pihenő V43-as mozdony eleje figyel az utcára. Szürreálisan néznek ki a magasban, tényleg olyan hatást keltenek, mintha a tetőre parkoltak volna utolsó útjuk végén. Meg van minden részük: lámpák, osztott ablak, ütközők, ablaktörlők, csak a festésük kopott.

Amikor odaértünk, sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy a lepusztult lebuj képe nem változott, olyan sötéten terpeszkedett, akár egy óriási, csúf bogártetem. Ajtaján alig lehetett kiolvasni a félig lepergett feliratot: Végállomás; alsó szintjén betört ablak, mellette rozsdás fémlépcső, még az eladó tábla is viharvert benyomást keltett. Az egyetlen új dolog egy fából készült kutyaház, amelyen harsány vörös betűkkel állt: őrzött terület.

– Ezt megszívtuk – legyintett Hurka, majd idegből belerúgott a rozoga drótkerítésbe. Kutyaugatás nem hallatszott.

– Szerintem csak ijesztgetésnek van kitéve a kutyás tábla – vakartam az orromat.

– Akkor ki lakik a kutyaházban, Yoda? – morgott Hurka, és bosszúsan elindult a belváros felé.

Felnéztem a mozdonyokra, mintha tőlük várnék választ, és megborzongtam. Egy futó másodpercre a sötét V43-as ablak feletti fényszórója mintha megvillant volna. Tutira beképzeltem a dolgot, de az a lehetetlen érzésem támadt, hogy a mozdonyroncs rám vetett egy pillantást. Abban a másodpercben eleven szemnek képzeltem azt a kerek lámpát.

Erősen kalapáló szívvel lendültem Hurka után.

– Jelet kaptam, figyelmeztetést. – Elhebegtem neki, mit láttam, mire letorkolt.

– Ennyire az agyadra ment a kangörcs? Valamelyik autó tükrözhette oda a napfényt.

Mielőtt elváltunk, újfent megállapítottuk, hogy Kyra szépen lerázott minket, és most sírásig röhögi magát a bénaságunkon, de ahogy alkonyodni kezdett, egyre jobban belém fészkelte magát a gondolat, hogy mi van akkor, ha komolyan gondolta? Ha mániája, hogy elhagyott helyeken srácokat mogyorózgat? Csak be kellett hunynom a szemem, és láttam Kyra vadságot sugárzó ajkát, tüzes szemét.

Akkor kellett volna kiverni a fejemből annak a vörös cafkának az emlékét, hogy még csak eszembe se jusson soha a büdös életben.

Hurka kilenc körül hívott, hogy induljunk az éjszakába. A szokott helyen találkoztunk, a Kacagó Hiénában, ahol néhány feles után jobb hangulatba kerültem.

– Menjünk egy belvárosi buliba – ajánlotta cimborám, de én csak dünnyögtem, hogy nem veszthetünk semmit, ha tizenegykor lemegyünk a Végállomás elé, legalább meggyőződünk róla, hogy tényleg felültettek minket. Ha nem megyünk oda, és a csaj ott lesz, ezzel kivívjuk Magyarország legbambább pasijai díját.

Hurka a sörét szürcsölve hümmögött, hogy szerinte komplett idióta vagyok, amiért nem látom be: rendesen lepattintottak. Aztán felröhögött.

– A Pityu haver a Végállomással átellenben lakott gyerekkorában. Általánosban mindig azt mesélte, hogy az egy űrkocsma, a Star Wars-t is ott forgatták.

– Honnan szűrte le ezt a marhaságot?

– Állítólag baromi nagy reflektor működött ott tíz éve, az pásztázta az eget, és Pityu szerint éjjel szálltak le az űrhajók. Különös fényeket látott, amelyek felemelkedtek az égig. Egyszer csillagrombolóról is dumált, de azt mondja, az nem landolt, csak leküldött egy mentőhajót.

Röhögtem, közben fény gyúlt az agyamban.

– Értem már, miért nem akarsz odamenni! Félsz Kyrától, azt hiszed, hogy ufó.

– Menj már! Ha minden űrlény olyan jó nő, mint Kyra, jöhetnek. Sorba mindnek beakasztok – röhögött.

Kitámolyogtunk a friss levegőre kiszellőztetni a fejünket, akkor szegeztem Hurkának a kérdést.

– Velem jössz?

– Gyerekkori haverok vagyunk – csapott a vállamra –, csak nem gondolod, hogy cserbenhagylak? Nekem is bejön a csaj, nem engedem, hogy a tied legyen.

– Milyen rendes tőled! – Megint nevettünk, és megkönnyebbültem, hogy Hurka elkísér. Egyedül is elmentem volna, annyira hajtott egy megmagyarázhatatlan vonzás, és ettől ideges lettem. Minden idegszálam vörösen villogott. Cimborámnak azért nem árultam el, mennyire be vagyok tojva, csak megmutattam az otthonról hozott gázspray-t, mondván, ha mégis ott lenne az őrkutya, legyen valami a kezünkben. De nem a kutyától tartottam. Még mindig nem szűnt bennem az a viszolygó érzés, hogy a Végállomás épületében veszedelmes titok lappang.

Gyalog indultunk neki a rövid, másfél kilométeres sétának.

– Marha erősek vagyunk – kiabált az éjszakába Hurka félrészegen. Minek félnénk egy kis lotyótól?

Én meg folyamatosan hülyeségeket beszéltem. Nem emlékszem mindenre, de azt tudom, hogy részletesen taglaltam a fekete özvegyek nemi életét.

– Biztosra veszem, azok a kis hímek tudják, hogy ha kikezdenek álmaik póknőjével, vacsora lesz belőlük. Na és? Kihalt a fekete özvegy populáció? Nem. Mindig megfarkalják a nőstényt, és hagyják magukat megenni. Úgy érzem, én is ilyesmire készülök. Vágod?

 Most jobban vagyok. El se hiszem, hogy megszűnt a fájdalom. Biztos, hogy rosszullétemnek köze van Kyrához? Talán valami szokványos szarság gyötör, vakbél vagy mifene. Az a durva éjszaka talán ártalmatlan volt, de semmi pénzért nem ismételném meg.

A Végállomásnál kihalt volt az utca. Udvarára elvadult tölgyfa vetett árnyékot, ránőtt a néhai szórakozóhely emeletére, sötét keretbe foglalva a magasban gubbasztó mozdonyokat. Egyedül a felső szint oldalának fémburkolata oldotta a sötétséget, de olyan sziporkázóan, mintha nem a holdfény világítaná meg, hanem maga is fényforrás lenne.

Az utcát fürkésztem, abban reménykedve, hogy Kyra megjelenik, és nem kell bemennünk a baljós kinézetű lebujba.

– Tizenegy múlt – vágott lapockán Hurka együtt érzően. – Nincs értelme tovább várni.

Indultunk visszafelé, amikor harsány hang szól ránk.

– Miért nem jöttök? – Kyra állt a Végállomás rozsdás, emeletre vezető lépcsőjén. – Rajta! Másszatok be, van itt egy lyuk – mutatott a telek oldalán húzódó drótkerítésre.

Persze kutya sehol, simán bejutottunk az udvarra.

– Gyertek fel! – szólt az utasítás.

Botorkáltunk a gaz között, a sötétben. A szívem majd kiugrott a helyéből, de nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól vagy a félelemtől.

Kyra a lépcső tetején fellebbentette a szoknyáját.

– Nincs rajta bugyi – állapította meg Hurka, és fújtatva elindult, mint egy bika.

Én az árnyékban nem sokat láttam a lányból, követtem cimborámat. A rozoga lépcső megmászása után beléptünk a felső szintre, ahol tökre sötét volt. Hurka lábára tapostam, aki káromkodott.

Megnyikordult mögöttünk a vasajtó.

– Csak én vagyok – búgta Kyra. – Így senki sem zavar minket. – Becsukta az ajtót, és ezzel egy időben kék fény öntötte el mindent.

A mennyezet valamilyen csillogó fémből készült, lámpatest nem látszott rajta, lövésem se volt, honnan származhat a világosság. Egyébként teljesen üres helyiségben álltunk, a falakon kopott lambéria, a padlón korhadt parketta, tele esőmarta lyukakkal. Reménykedve néztem Kyrára, ő volt az egyetlen vonzó látványosság. Mellém libbent, puha ujjait a nyakam köré fonta, és kacéran nevetett. Hurka a világító mennyezetet bámulta, de amikor kérdésre nyitotta a száját, Kyra megcsókolta. Tánclépésekkel közlekedett közöttünk, mintha játszana, hol engem, hol a cimborámat simogatta. Az egész olyan különös szertartásnak tűnt, amelyben a lány érintésekkel akar meggyőződni valami számunkra felfoghatatlan dologról.

– Ne ugrálj már annyit, kisanyám! – fogta meg Kyra kezét Hurka, de az egy gyors perdüléssel előttem termett, és a nyakamat átfogva rám csimpaszkodott, lábával átkulcsolta a derekamat.

Tartottam a súlyát, és megint éreztem a kellemes, áramütésszerű bizsergést. Közben tudtam, hogy el kellene menekülni. Akkor már meg voltam győződve arról, hogy a Pityu haver gyerekkorában nem képzelődött, és Kyra űrlény, de nem érdekelt semmi más, csak a lány érintése, egyszerűen eltompult az agyam.

A dolgok azonban gyorsan megváltoztak. Kyra vastag ajka a számra tapadt, nyelve a torkomig nyomult… Majd még lejjebb. Nem tudtam mire vélni a dolgot, rohadtul megijedtem, hirtelen el akartam lökni. Ő azonban meglepő erővel szorított, hozzám tapadt, mint egy pióca. Úgy éreztem, minden porcikája a testemet préseli. Nem kaptam levegőt, szólni se tudtam, a nyelőcsövemen lenyomuló valami öklendezésre késztetett.

Gőzöm sincs, meddig tarthatott mindez, Hurka hangjára eszméltem.

– Engedd el a cimborámat, rohadék!

A torkom és a szám hirtelen felszabadult, megláttam Kyra arcát közvetlen közelről. Már egyáltalán nem volt vonzó. Nagy szája még szélesebbre nyúlt, a szeme összeszűkülve dermedt szigorú állásba, a nyakán kidagadtak az erek, de a bőre változott meg a legjobban. Hamvas rózsaszínből zöldes árnyalatba fordult, közben foltokban lüktetve vöröslött, mintha izzana.

Ordítottam. Azt hiszem, életemben nem ordítottam még olyan iszonyút. Kyra, illetve az az izé meg se hallotta, vagy cseppet sem érdekelte. Fütyüléshez hasonló hangokat hallatott, olyan óriásira tátotta a száját – inkább pofának nevezném –, mint egy bömbölő oroszlán, és több méter hosszú, csuklónyi vastag nyelv pattant ki belőle, ami szemmel követhetetlenül csavarodott Hurka nyakára.

Már teljesen magamon kívül voltam a félelemtől. A rohadt űrlény anyját! Lenyomta a torkomon? Ezt az undorító kaméleon szarságot? Alig kaptam levegőt, nem bírtam gondolkozni, ész nélkül ütöttem annak az izének a fejét, Hurka meg fulladozott. „Kettőnkkel is elbír”, ezt hangoztatta első találkozásunkkor. Mondjuk, nem erre gondoltam, hogy kivégez minket.

Még mindig rajtam csimpaszkodott, nem engedett, én meg hasra vetettem magam, a padlóhoz nyomtam, csak úgy nyekkent. Úgy nézett rám, mint egy eltaposnivaló bogárra.

Éles karmai voltak, onnan tudom, hogy a hátamba mélyesztette. Aztán elengedett. Talán megunta az ökölcsapásaimat – amelyek valószínűleg nekem fájtak jobban. Marha kemény feje volt. Nem is hasonlított Kyrára, inkább egy majomba oltott farkasnak nézett ki, és amikor kiugrott alólam, görnyedten négykézlábra állt, mintha állat lenne. Akkor láttam, mennyire átváltozott a teste. Végtagjai izmosabbak lettek, vörös haja sörénnyé vált, a hátán tüskék meredeztek, miközben még mindig fojtogatta szerencsétlen cimborámat. Hurka már nem is tátogott, a földre került, csak feszülő izmaiból láttam, hogy él. Még küzdött, le akarta feszíteni magáról a lény csápját.

A kezem ekkor beleakadt a zsebemben hozott gázspray-be. Azonnal elővettem, és a földöntúli mocsokság szemébe fújtam.

Krákogó vonítás hallatszott, a fejmozgásából úgy vettem ki, mintha köhögne, és irdatlan nyelve visszahúzódott a szájába. Olyat rúgtam bele, hogy a falnak esett.

A mennyezet kékes fénye egy helyen vakító lett, a lény lebegni kezdett felé. Hurka lihegve kapkodta a levegőt, feltépte az ajtót, én utána. Néhány másodpercig tarthatott, míg kijutottunk, de végig az a félelem tombolt az agyamban, hogy most az én gigámat kapja el, az én gigámat kapja el.

Egymást taposva jutottunk le a lépcsőn, és anyám életére esküszöm, láttam az utcai fák lombján keresztül, hogy a kékes fény iszonyú gyorsan távolodik az ég felé.

Máig nem értem, miért engedett el minket a rohadék. Egyedül attól rettegek, hogy akkor, ott a Végállomásban elérte a célját. Megtette velem, amit akart.

Mióta elővett az a borzalmas gyomorfájás, az Alien című film képsorai peregnek előttem, amikor Ripley azt álmodja, hogy az idegen lény porontya vért köpve kimászik a hasából. Mi van, ha velem is ez fog történni? Ki tudja, mit nyomott le a gyomromba a gusztustalan mocsodékja?

Mégis hívtam a mentőket.

A fájdalom visszatért, a gyomromból szétsugárzik az egész testembe. Minden végtagom fáj. Kívül, belül gyötör valami ocsmány kór, ég a bőröm teljes felülete. Már nem bírom sokáig. Kitámolyogtam a nappaliba, várom az orvost. Vágjanak szét, trancsírozzanak össze, csak szedjék ki belőlem az iszonyú fájdalmat okozó valamit!

A nagy falitükör elé kúszok. A döbbenet elnémít. Látom, hogy a bőröm kék és vörös foltokban lüktet. Sörényem nő. Vörös színű. A testem elpuhul, férfias izmaim eltűnnek, bőröm hamvas rózsaszínné válik.

– Neeeee! – üvöltök. A tükörből Kyra ismerős alakja néz velem szembe! Agyamat elhomályosítja egy ellenállhatatlan és idegen késztetés: vad akarok lenni, ragadozó, olyan, aki mások testét marcangolja.

Változik az arcom. Rettegve nézem a tükörképemet, nem akarom újra látni azt a szörnyet. Dühömben ordítok, majd ránézek a számból kinyúló nyelvre, ami a földet veri. A rettegést elnyomja egy iszonyatos gondolat, amelyről tudom, hogy nem az enyém. Többen és többen kell lennünk!

A félelemnek vége. Már nem fáj semmim. A szagok, a hangok, a fények felerősödnek, mintha jobban érzékelnék mindent. Hallom a mentő szirénáját, de tudom, hogy messze van. Néhány hatalmas ugrással az ajtóhoz érek, és magamra veszem Kyra csábos alakját. Szaporodni, szaporodni, dobol a fülemben egy elhallgathatatlan hang. Kimegyek a friss levegőre. A szirénázás erősödik, de én a sötét mellékutcába fordulok, Hurka otthona felé.