Oldalak

Csavargó idő 1.

Valaki nem nyugodhatott. Bűne volt, de jóvá akarta tenni. Azt képzelte, hatalma lesz az idő felett, és valóban lett is, de hatalma elveszett, az idő fogságba ejtette.
Mégis szerzett egy utolsó lehetőséget, egy megismételhetetlen pillanatot, amit megismételhetett.
Első?
A baljós madaraknak tartott lombrázók a tél elmúltával elrepültek a városból. Ugyanúgy, mint minden évben, így senki sem értette, miért tértek vissza hatalmas tömegekben a tavasz végén, amikor a várostól távol szoktak lenni. Az öregek róluk beszéltek, gimnáziumi berkekben azonban nem sokakat izgatott fel megjelenésük. Toni és Andreas is inkább a csajokról dumált.
– Izabella egy földönkívüli!
– Ezt meg miért mondod?
– Nem úgy néz ki? – Toni nevetett, beleszívott a cigarettájába, majd komoly arccal tette hozzá: – Dülledt a szeme, körte formájú az arca.
Andreas a fejét ingatta.
– Marhaság! Kissé túlméretezett a szája meg a szeme, de épp ezért különleges szépség.
– A szép az utolsó jelző, ami illik rá. Különben nem is a kinézete miatt földönkívüliztem le. A csaj nem ezen a bolygón él! Dilis.
– Szerintem aranyos – biggyesztette le ajkát Andreas. Tűnődve nézte, hogy bujkál az alkonyi világosság az óvárosi házak között, tetszett neki, ahogy a fényjáték szeszélyes foltokat rajzol a járókelők arcára.
Toni mackós alkata elnyújtott árnyékot vetett egy sok száz éves épületre, arca a vöröses fényben meglepően ingerültnek tűnt.
– Te is láttad, mit művelt Raul albérletében, ahol olyan sokan voltunk. Csak a bútorokkal nem kezdett ki. Ébredj már fel! Izabella az a fajta, aki játszik a fiúkkal, mindenkit az ujja köré csavar, aztán dobja őket! Te meg belezúgtál.
– Nem zúgtam bele.
– Haha! Akkor miért lóg kocsányon a szemed, akárhányszor meglátod?
Andreas beletúrt göndör hajába, majd legyintett, de Toni tovább beszélt.
– Nem mondom, egy körre elmenne, aztán a süllyesztőbe vele.
– Szóval te is buksz rá? Akkor a testét nem tartod földönkívülinek?
– Azt nem. Izgalmas dudái vannak.
– Már értem, az irigység beszél belőled. Az zavar, hogy veled szóba sem áll. Vagy te akarsz Izabellával kavarni, azért beszélsz le róla?
Toni felsóhajtott.
– Reménytelen eset vagy! Pont azt próbálom abba a csökevényes agyadba beletölteni, mennyire ellenszenves nekem. De ha annyira odavagy érte, mondd meg, miért csak a nyálad csorgatod utána? Miért nem tapadsz rá?
– Ma este ráhajtok – fogadkozott Andreas, és eltökélten elindult a régi házfalak mentén.
– Várj már, haver! – szegődött mellé a barátja, békülékeny hangra váltva. – Ne kapd fel a vizet, én csak jót akarok neked.
Andreas morgott valami válaszfélét, aztán szótlanul baktatott tovább. A régi házak cirádás kődíszeit szemlélte. Millepeppo központjának méltóságteljes épületei az alkonyi fényben különösen szépnek látszottak, a város titokteljes hangulata ilyenkor, sötétedéskor teljesedett ki a legjobban. A sikátorok sejtelmes homályba merültek, a felgyulladó utcai lámpáktól szinte szellemszerűvé váltak a szürke kövek.
A két fiú hamar kiért a hatszög alakú térre, ahova találkozót beszéltek meg a lányokkal. Mona és Helena már ott voltak. A mobiltelefonjukat nyomogatva beszélgettek, élénk taglejtésekkel kísérve mondandójukat, de a fiúk közeledtére elcsendesedtek.
– Izabella hol van? – kérdezte Andreas. Nemtörődöm arcot próbált vágni, mégsem tudta hangja remegését csillapítani.
Mona kihúzta magát, alacsony termete azonban így is eltörpült Helena sudár alakja mellett. Felszegte fitos orrát, szeplős arca kipirult.
– A nővérem nem jön. Aldóval ment moziba – mondta némi elégtétellel a hangjában.
Toni sajnálkozva pillantott a halottsápadttá vált Andreasra, majd tekintetét elterelte Helena hosszú combja, amely feltűnően kiviláglott rövid, fekete szoknyája alól.
– Imádom, amikor ennyire takarékoskodnak az anyaggal – mutatott a szoknyára. – És micsoda selymes bőrből készült! – fűzte még hozzá, végigsimítva Helena combján.
A lány rácsapott a kezére.
– Vidd innen a mancsod! Különben megnézem, hogy egyben marad-e az a szemtelen koponyád, ha beverem a falba!
– Hé! – tárta szét a kezét Toni. – Bulizni indultunk, vagy nem?
Helena szűk pólóját húzogatta.
– Igen, de ez nem jogosít fel arra, hogy tapizz. Különben is valamiért ideges vagyok. Olyan harapós a kedvem…
– Akkor kérlek, harapj belém, istennőm! – térdelt le hirtelen Toni a lány elé, mint aki szerelmet akar vallani.
– Mi ütött beléd, beszívtál? – nevetett Helena. – Állj már fel! – mondta, majd megenyhülve a kezét nyújtotta. – A kisujjamat megpuszilhatod, ha megígéred, hogy jó fiú leszel, és nem fogdosol.
Toni kaján mosollyal tett eleget a felkérésnek, aztán szemtelenül Helena bugyijának színéről kérdezősködött.
A szolidan öltözött Mona Andreasra nézett.
– Ne szomorkodj, péntek van! Akár jól is érezhetjük magunkat! – mondta jelentőségteljes pillantással, miközben válltáskájából előhúzott egy Bacardis üveget.
– Add ide, majd én letesztelem – kapott az üvegért Toni, de Mona szeplős arca vörösebbre váltott.
– Lányoké az elsőbbség! – szólt erélyesen. Helenához fordult, aki vállat vont.
– Hadd igyon először. Bunkóbb már úgy sem lesz tőle.
Toni bosszúsan felhúzta az orrát.
– Milyen figyelmes vagy! Ezt a szókimondó stílust kedvelem benned. Kár, hogy szökőévenként csak egyszer nevetsz.
Helena elvörösödött, mondott még valami cifrát, de Andreast nem nagyon érdekelte a szóváltás. Némán meredt maga elé, mint akinek torkába szorult a szó. Még mindig nem bírta megemészteni, hogy Izabella Aldóval ment el.
Miután lecsitultak a kedélyek, mind a négyen behúzódtak a közeli házak árnyékába. Toni vigyorogva kapta kézbe az üveget, magabiztos mozdulattal lecsavarta a kupakját, belekortyolt, majd kimeredt szemmel prüszkölt egyet.
– Ez nem is fehér rum, hanem víz! – köpött a sötétszürke utcakövekre, majd felelősségre vonta Monát: – Vízzel akarsz mérgezni?
A lányok csodálkozva néztek egymásra, de csak akkor hitték el, hogy a Bacardis üvegben víz van, miután beleszagoltak.
Helena dühösen csapott a közeli házfalra.
– Én mondtam, hogy gyanús az a kis féreg!
– Kitől vettétek? – eszmélt fel Andreas.
– Egy sánta nyomoréktól, aki annyira szánalomra méltónak tűnt. – Mona csípőre tette a kezét, keserves arcot vágott.
Andreas megsajnálta.
– Elkapjuk a rohadékot! Mutasd, merről jöttetek! – szólította fel a szeplős lányt.
Toni a vállára tette a kezét.
– Meghülyültél, haver? Nem éri meg a felhajtást, veszünk másik piát.
– Nem te mondod meg, mit tegyek! Ezt nem hagyhatjuk annyiban! – kiabált tőle szokatlan hangerővel, mire Monát is elkapta a tűz.
– Igaza van. Azért, mert valaki nyomorék, még nem kell elnézni, hogy csaló. Gyerünk a piactérre! Talán még ott lebzsel.
A lány elindult. A felhergelt Andreas gondolkodás nélkül követte, Toni és Helena kis késéssel utánuk eredt. Közben az éjszaka lassan ereszkedett. A város levegője hűvösebbé vált, mélykék árnyékok szabdalták a lámpák fénykévéit, Millepeppo régi házai homályba süllyedtek. A siető társaság néhány szövevényes utca után kiért a piactérre. Halbűz mart az orrukba, árván álldogáló fabódék között jutottak el egy árkádos folyosóra, ahol szeméthalmok között turkált néhány toprongyos hajléktalan.
– Egy sánta fickóval akarunk beszélni – lépett melléjük Andreas.
– Aha… és minek? – kérdezte az egyik szakállas pofa.
– Oda kell adnunk neki egy kis pénzt, tartozunk neki – mondta Mona ravaszul.
– Én is sántítok – csoszogott oda egy vénember –, nem engem kerestek?
Mona hátrább lépett.
– Mi egy középkorú pasast keresünk, kockás sapkában.
– Tudjátok, mit? – kérdezte egy fogatlanul vigyorgó hajléktalan. – Hagyjátok itt a pénzt, én majd átadom annak a sántának, ha idetolja a képét.
A csoszogó vénember izgatottan bólogatott, de a fogatlan nevetett.
– Taknyosok, azt hiszitek, bevesszük a meséteket? A sántát csak azért szokták keresni, hogy megverjék. Rohadt egy alak, de ha választani kell, inkább mellé állunk.
– Menjünk srácok – mondta csendesen Toni, és finoman hátrahúzta Monát.
Mindannyian arrébb oldalogtak. Andreas jó hangosan megjegyezte, hogy a hajléktalanok a romlott halnál is büdösebbek. Ezen nevettek, amikor a tér sarkán feltűnt egy görnyedt alak. Furcsán húzta a lábát.
– Ő az! – kiáltott Mona, mire a fickó sántikálva futni kezdett.
Befordult egy sikátorba, de Andreas hamar utolérte; megragadta szakadt ingét.
– Mi a neved, te selejt? – kérdezte.
– Eusebio vagyok – felelt az. Szemében akaratos fény gyúlt. – Bennem már nem sok kárt tehetsz – mondta megvető arckifejezéssel.
Andreas zaklatott lelkiállapotára nem volt jó hatással ez a mondat.
– Ne pofázz! – kiáltotta hirtelen haraggal. A sántát a falnak lökte, aki úgy zuhant a kövezetre, mint egy rakás rongy, kockás sapkája leesett. Ekkor értek oda a többiek.
– Add vissza a pénzemet! – sziszegte Mona.
– Már elköltöttem. – Eusebio egy fejmozdulattal hátracsapta ápolatlan haját, sunyi szeme még jobban összeszűkült.
– Becsaptál minket! – mondta felháborodva Helena.
– Nekem is élnem kell valamiből.
Andreas belerúgott Eusebio lábába.
– Mekkora patkány vagy!
Toni közbelépett.
– Állj már le, haver! Mi ütött beléd? Sose láttalak még ilyennek! Nyomorult alak ez, van baja nélkülünk is.
A kistermetű Monát nem zavarta a fiúk vitája. Dühösen ugrott a sánta mellé.
– Nem hiszek neked! Forgasd ki a zsebeidet, hadd nézzem, mennyi pénz van nálad!
Eusebióra tüdőbajos köhögés tört rá, nem is tudott megszólalni egy darabig, aztán keserű ránc mélyült el a szája szögletében. Koszos nadrágjából egy még koszosabb textilzsebkendőt, majd némi aprót húzott elő. Piszkos, görbe ujjai között a kis fémpénzek kincsként csillogtak.
– Ez még cigarettára sem elég. Hagyjuk! – legyintett Toni. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de Andreasban megint fellobbant a düh.
Letépett a sánta nyakából egy bőrszíjon függő zsírkövet, ami összetekeredett kígyót mintázott.
– Ezt elvesszük zálogba – mondta.
Eusebio arcán először láttak félelmet. Görbe ujjai megremegtek, a kezéből kiejtette az aprópénzeket, amelyek csörgése megtörte a sikátor békéjét.
– Bármit elvehettek tőlem, csak a medált ne! – nyögte. – Számotokra értéktelen vacak, de nekem szerencsét hoz, elkerülnek a holdlelkűek.
– Ugyan, a holdlelkűek többsége jó szándékú. Különben is, miért pont egy ilyen lecsúszott alakot zaklatnának? – vakarta az állát Andreas.
Eusebio sötét szeme élénkebb lett.
– Vannak közöttük gonoszak is, és pont az ilyen szájhősökre utaznak, mint te.
– Akkor jobb, ha ez nálam marad – vágta zsebre a medált Andreas.
A sánta gyűrött arca összerándult a félelemtől.
– Add vissza! Ígérem, meg fogom adni a pénzt – mondta elvékonyodó hangon.
Andreas mérgesen talpra ráncigálta.
– Így van, meg fogod adni. Mégpedig ma! – A szeme résnyire szűkült, úgy kérdezte: – Éjszakára hol húzod meg magad?
Eusebio kiegyenesedett, leporolta rongyos ruháját.
– A Casadarran palotában.
– Palotában? – Toni röhögött, de Helena ijedten forgatta a szemét.
– Nem hallottatok még róla? A folyóparton áll, lakatlan.
– Ja, messziről láttam már. Szépen néz ki, de belül biztosan romos –mondta Andreas.
Helena körülnézett a sikátorban, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket.
– Az a palota elátkozott – vágott bele mély levegővel –, különös rémhistóriák keringenek róla. Az összes tulajdonosa szörnyű gyilkosság áldozata lett, vagy öngyilkosságot követett el.
Eusebio bólogatott.
– Ezért kell nekem a medál. A holdlelkűek gyakran feltűnnek ott.
Andreas a sánta vállára tette a kezét.
– Van egy ötletem. Ma este meghívsz minket a palotádba, és elfelejtjük ezt a csúnya csalási ügyet.
– Helyes! – élénkült fel Mona. – Rémlik, hogy arról a különös helyről Izabella is mesélt nekem. Megnézzük közelebbről, bulizunk egyet!
– Szerintem ez nagyon elcseszett ötlet! – mondta Helena fakó hangon.
– A holdlelkűektől félsz? – kérdezte Andreas.
– Igen. Sokszor álmodtam, hogy üldöznek, és ráncigálják a hajamat.
– Ne legyél már betojva! Azok csak dumálnak, nincs testük, nem tudnak megjelenni.
Eusebio közbeszólt, mielőtt Helena válaszolhatott volna.
– Nekem semmi kifogásom a buli ellen. Gyertek el hozzám! – A hangja magabiztos lett. – De a palotában visszakapom a medálomat.
– Feltéve, ha jól viselkedsz – paskolta meg az arcát Andreas, majd a barátaihoz fordult. – Nálam is van lóvé, veszünk piát. Ma este azért is jól fogom érezni magam. – Mona szeplős arcára nézett, aki elmosolyodott.
– Ti csak menjetek nélkülem! – csattant fel váratlanul Helena. – Nem ilyen idióta bulit képzeltem mára.
– Ne már! – húzta a száját Toni. – Egy unalmas szórakozóhelyen akarod tölteni az estét, ahol nyüzsögnek a bunkóbbnál bunkóbb arcok? Nem érted? Itt a nagy lehetőség, hogy belenézzünk Millepeppo múltjába, hogy valami igazán izgalmas történjen velünk.
– Ilyen izgalmakra nem vágyom! – jelentette ki a magas lány.
Toni mondani akart valamit, de Eusebio megelőzte
– Tudtam, hogy nincs elég vér a pucátokban – rántotta meg a vállát -, jobb, ha hazamentek anyuci szoknyája alá.
A piactér felől különös hangok hallatszottak. Éles, szaggatott vijjogás, akár egy vészjelzés.
– Jesszus, lombrázók! – horkant fel Helena. – Utálom ezeknek a rusnya, fekete madaraknak a hangját.
– Én megyek – jelentette ki váratlanul Eusebio. A fejébe nyomta kockás sapkáját, ami rongyos ruházatával ellentétben meglepően újszerűnek látszott, majd elindult a sikátorban.
Toni és Mona összenézett, megfogták Helena kezét.
– Gyere már! Azt akarod, hogy ez a patkány gyávának tartson minket?
A lány összeszorított szájjal hallgatott, Andreas mosolyogva győzködte:
– Nem eshet bajunk, nálam van a sánta szerencsemedálja.
Helena arca komor maradt, a lombrázók halkuló vijjogására fülelt, de amikor Toni és Mona maga után húzta, nem ellenkezett, hamarosan mind a négyen a bicegő figura mögött baktattak.
Az éjszaka belepte a várost, sötét lett. Andreas ellenszenvvel bámult egy tolakodó fénnyel villogó neonfeliratot, amely sehogy sem illett az ősi házak kopott vakolatához. Tekintete el is kalandozott róla, inkább azt figyelte, ahogy az emelkedő Hold fényesre festi a szürke falakat, és varázslatos hangulat kerítette hatalmába. Magába szívta az épületek hallgatag méltóságát, amelyektől távol maradt az óvárosból kitiltott autók zaja.
Eusebio magabiztosan haladt a szűk sikátorok útvesztőin keresztül, mögötte Mona csacsogott:
– Én ismerek egy holdlelkűt, akinek az utcánkból nyíló téren lehet hallani a hangját időnként. Ilyenkor egy öreg platánfából szól ki, mindig valami flörtölő megjegyzést tesz, engem meg a frász kerülget tőle.
– Nem is rossz – csettintett Toni. – Majd én is ismerkedek csajokkal, ha holdlelkű lesz belőlem.
Andreas felemelte mutatóujját.
– Ahhoz előbb meg kell halnod! És valami oltári nagy hibát elkövetned, hogy ne születhess újjá.
– Meglesz, haver! Ne aggódj, valahogy megoldom – nevetett Toni, de Helena felsóhajtott.
– Nekem nem ilyen vicces élményeim vannak. Pont nálatok történt, neked már meséltem – nézett Monára. – A nappalitokban szólított meg a régi faliórából egy holdlelkű. Azt mondja: szerencséd, hogy nem láthatsz, nem vagyok túl szép látvány; életem végén levágták mindkét kezemet, nehogy elkövethessek több gyilkosságot, majd egy lóval végighúztak Millepeppo főterén, amíg teljesen szét nem roncsolódtam; de ha képes lennék megjelenni előtted, akkor sem láthatnád az arcomat, mert végül lefejeztek. Így ijesztgetett, és a legkülönösebb az, hogy amikor beszélt, feltámadt a szél. Nem volt huzat, mégis éreztem egy heves légáramlatot a szobában, és néhány pillanatig alig kaptam levegőt. Mintha elszívták volna körülöttem az oxigént.
– Ez baromság. Biztosan képzelődtél – vélte Toni.
– Nem vagyok képzelődő típus! – felelt epésen Helena.
– Akkor segítek, nekem van fantáziám – karolta át Toni. – Szívesen mutatnék pár különleges figurát az ágyban – húzta meg a lány melltartópántját a blúzán keresztül.
– Kanmajom! A te fantáziád kizárólag a lányok lába közére terjed ki. – Helena lehámozta magáról a mackós srác karját, még mondani akart valami csípőset, de kiértek a folyópartra.
Eusebio megszólalt:
– Helyben vagyunk.
A Silesonno folyó holdfénytől csillogó vize álmosan csordogált a közeli tenger felé. Deltatorkolatának vékony ágai úgy hálózták be Millepeppo utcáit, mint egy százkezű szülő védelmező karjai. A város számtalan kőhídja közül nem akadt két egyforma, a legközelebbit vörös téglából rakták. Azon túl, a másik parton néhány felcicomázott palota húzódott, közülük az tűnt ki vakítóan fehér boltíveivel, amelynek tetejéről márványból faragott kígyófejek néztek a folyóra. Első pillantásra látszott, milyen különleges művészi tudással építették.
– Casadarran, a halál palotája. Ott lakom – mondta Eusebio egyszerűen.
Ahogy átkeltek a vörös hídon, Mona megjegyezte, milyen érdekes az égbolt színe, szerinte egyetlen ismert árnyalathoz sem hasonlít.
– Látszik, hogy vihar készül – mutatott Helena a látóhatár szélére. – Nézzétek azt a különös feketeséget!
Andreas maga sem tudta miért, de megborzongott, pedig a tenger felől fülledt levegőt hozott a szél. A kígyófejes palota márvány borítása makulátlanul ragyogott, rozsdás kerítésére repkény kúszott. Az udvara is elhanyagoltnak tűnt, elvadult kert fogadta a társaságot.
Eusebio széles mozdulattal tárta ki a nyikorgó vaskaput.
– Nyitva hagytad a palotádat? – kérdezte gúnyosan Andreas.
A sánta vállat vont.
– Minek zárnám? Úgysem mer bejönni senki.
Helena félve Tonihoz simult, aki erre elvigyorodott.
– Mégis jó ötlet volt, hogy idejöttünk! – mondta. Homlokon csókolta a lányt, és Helena most az egyszer nem tiltakozott.
Mona vágyakozva nézte Andreast, ő azonban nem törődött ezzel. Az utat kereste, de a kusza cserjék között csak néhány megsüllyedt kőlap látszott, és hogy megközelíthessék a palota kapuját, még a fákról lelógó indák tömegét is félre kellett hajtani.
– Mi az a szabálytalan szélű lyuk az első emeleti boltív mellett? – kérdezte Toni a sántát, és rámutatott a homlokzat márvány borításának egy szétroncsolt részére. – Olyan, mintha valami belülről szaggatta volna meg.
– Ja, az? – nézett fel unottan Eusebio. – A palota régi tulajdonosát megszállta egy holdlelkű, és amikor kiűzték belőle, azon a lyukon távozott.
– Szép kis mese, egészen meghatódtam tőle – mondta Andreas, majd a sánta hátára csapott. – Vezess a vendégszobába minket!
Eusebio közönyösen válaszolt:
– Én nem megyek be.
– Nem azt mondtad, hogy itt laksz? – értetlenkedett Mona.
– De. A kerti cselédházban húzom meg magam, nem a palotában.
– Ne szórakozz velünk, te gané! – vesztette türelmét Andreas. – Nyisd ki!
– Nyitva van – nyomta meg a sánta a nehéz tölgyfa ajtót, ami meglepően könnyen kitárult.
Toni nem finomkodott. Belökte a sántát a nyíláson, majd benyomult mögötte, ám az fürgén ki akart szökni mellette.
Andreas megragadta a haját.
– Nem erről volt szó! A házigazdának kell mutatnia az utat.
Eusebio egész testében remegett, mintha roham jött volna rá.
– Add vissza a medálomat, kérlek! Tudok törleszteni az adósságból, van a cselédházban néhány eldugott sör, azt nektek adom.
– A medált is loptad valakitől, mi? – kérdezte Andreas megvető arccal.
– Tévedsz! A lagúnavidéki erdőben találtam, egy több ezer éves fa alatt.
Mona megenyhült.
– Andreas, add oda neki, ha annyira akarja!
– Így van! – mondta Toni is. – Hadd hozza azt a sört, mi meg körülnézünk végre.
Andreas elengedte Eusebio haját, intett neki, hogy mehet. Helena még mindig kint állt a palota előtt, zord arccal fürkészte az épület oldalát, ahol málló vakolat volt a márványborítás helyett. Vörös festék tűnt elő néhol, ami olyan hatást keltett, mintha vérfoltok lennének a falon. A lány hirtelen megrettent, mert nem messze tőle egy hófehér kutya állt mozdulatlanul. Az állat feltűnően kék szeme szinte emberinek nézett ki; kissé felhúzta az ínyét, de a testtartása nem lett fenyegető, inkább úgy tűnt, mintha mosolyogna Helena félelmén.
– Ne legyél már ilyen feszült! – szólt ki Toni a nyitott ajtón. A lány a küszöbre lépett, de amikor visszanézett, a kutyát már nem látta. Mintha köddé vált volna.
A hatalmas nappali elhanyagoltnak és üresnek tűnt, penészszag árasztott el mindent. Évtizedes por fedte a márványpadlót, és a kandallón kívül semmiféle berendezési tárgy nem látszott.
– Régen elvihettek innen minden mozdíthatót – vélte Mona.
Toni a fejét ingatta.
– Miért lakatlan? Lehetetlen, hogy nem kell senkinek ez a ház!
Eusebio visszatért három sörrel. Amikor szétosztotta, kissé nyugodtabb lett.
– Menjetek fel az emeletre, tudtommal van ott kanapé meg fotel is.
– Az a szint is olyan poros, mint ez? – kérdezte finnyásan Mona.
– Fogalmam sincs, én csak egyszer jártam fent.
Helena idegesen topogott.
– Semmi érdekes nincs ott, ugye? – kérdezte.
Eusebio szája visszataszító mosolyra görbült.
– Az első emeleten van az óraszoba, ahol egy rettentően fura szerkezet foglalja el a nyugati falat. Senki sem tudja, mire jó. Ismeretlen jelek vannak a számlapján, nincsenek mutatói.
– Látjátok? – lelkesedett Toni. – Megmondtam, hogy lesz itt valami érdekes. Én megnézem azt az órát.
Eusebio folytatta:
– Több mint ötszáz éves. Egy piaci kofa mondta, hogy a két mestert, akik készítették, munkájuk elvégzése után megvakították, a nyelvüket kitépték, ujjaikat levágták, nehogy másnak is megépíthessék azt a szerkezetet.
Andreas felhúzta a szemöldökét.
– Azért van fantáziája ennek a kis mocsoknak – veregette meg a sánta vállát. Hörpintett a söréből, majd intett társainak. – Menjünk fel!
Elindult a fehérmárvány lapokkal borított lépcsőn, de Eusebio könyörögni kezdett, mint egy gyerek:
– Add vissza a medálomat! Megígérted!
Andreas lerázta magáról, a szája kérlelhetetlen vonallá dermedt.
– Majd ha lejöttünk, visszakapod!
A sánta tekintete elkeseredetté vált. Rájött a köhögés, de annyira, hogy szinte hörgött. Toni visszanézett Helenára.
– Itt maradsz? – kérdezte.
A lány összerezzent, rémült arccal indult el a lépcsőn, fojtott hangon sikoltott, amikor a vállához ragadt egy pókháló. Hamarosan felértek az első emeletre, ahol legalább olyan lehangoló látvány fogadta őket, mint a földszinten. Pókhálók és por mindenütt. Igaz, a beígért kanapék ott voltak, ám kárpitjuk rongyosra tépve díszelgett. Az ablakokkal szemközti falon valóban ott terpeszkedett a hatalmas óraszerkezet számlapja, tele érthetetlen jelekkel, titokzatos ábrákkal, vörös és fekete színben. Láthatóan volt benne valami rendszer, de annyira különbözött mindentől, amit a fiatalok eddig láttak, hogy figyelmük fokozatosan elterelődött róla.
– Milyen lepra hely ez! Jobb lenne lelépni – fintorgott Helena.
Andreast zavarta az áporodott szag, de a kíváncsiság jobban hajtotta, közelebb lépett az egyik kanapéhoz.
– Valami karmos állat szaggatta össze – mondta, míg a felületét vizsgálta. Ekkor lábak kaparászása hallatszott, majd sötét árny suhant a levegőben. Mona ijedtében akkorát ugrott, mint egy kenguru.
A sötét árnynak kinéző valami megmerevedett a kanapé tetején, a körmét élesítette, miközben panaszos nyávogást hallatott.
– Egy fekete macska – mondta megkönnyebbülten Andreas. – De milyen rusnya a képe, tele vörhenyes foltokkal, mintha megverték volna.
Helena rettentő sápadtnak nézett ki.
– Jesszus! Majdnem megállt a szívem! – Olyan mély levegőt vett, mintha az előző percben elfelejtette volna használni a tüdejét. Tekintete rémülten ugrált ide-oda.
– Halkabban már! – szólt rájuk Toni. Egészen közelről szemlélte az óraszerkezet számlapjának ábráit. Mona közben a macskával próbált kommunikálni.
– Cicus, gyere ide, hadd simogassalak meg! Ennyit megtehetsz, ha már így rám ijesztettél.
A macska fújt egyet, leugrott a kanapéról, majd méltóságteljesen lépdelt a fal mellett.
– Gyertek ide! Ez működik! – kiáltott fel Toni. Fülét az óra számlapjára tapasztotta.
Andreas hitetlenkedve lépett mellé, ő is fülelt. A lányok néhány másodpercig meredten figyelték őket, aztán Andreas megrázta a fejét.
– Én nem hallok semmit.
Toni vadul gesztikulált, az igazát bizonygatta:
– Megesküszöm rá, hogy kattant benne valami.
Andreas hirtelen ötlettel lefényképezte telefonjával az érthetetlen jelekkel teli számlapot, majd újra közel akart hajolni hozzá, de a palotában uralkodó kísérteties csendet megtörte valami. Erős zizegés, súrlódó ágak tompa zöreje szűrődött be kintről.
Helena az ablakhoz lépett.
– Atya ég! – visított. – Azok a szörnyű madarak itt vannak!
Már a többiek is látták a palota elvadult kertjében gyülekező temérdek lombrázót. A sok fekete tolltól alig látszottak a levelek, a madarak a szárnyukat mozgatva verdestek, akár a csapdába esett vadak, miközben lábukkal az ágakba kapaszkodtak. A fák úgy mozogtak, mintha vihar tombolna kint, és az ég színe különös árnyalatba dermedt.
– Sosem láttam még ennyi lombrázót egyszerre! – Helena hitetlen arccal nézett kifelé, de amikor a levelek zörgését elnyomta a madarak fültépő vijjogása, hátrálni kezdett. Még a becsukott ablakokon keresztül is elviselhetetlen volt a lárma. Mona is távolabb húzódott, dermedten nézte, milyen démonian mozognak a fák árnyai a falon, majd a szoba másik oldalán a bujkáló macskára vetődött a tekintete.
– Nézzétek! – harsogta túl a madarakat. – Ott egy rejtett feljáró!
Mindenki odanézett, ahova mutatott. Az óra melletti sarokban vaskos oszlop takart ki trükkösen egy szűk nyílást, amit csak közvetlenül a fal mellől lehetett észrevenni. A macska arra sompolygott, majd Mona hívására Toni is odalépett.
– Egy szűk csigalépcső! Az óra fölé vezet – mondta izgatottan, és már el is tűnt a nyílásban.
Mindenki lélegzet visszafojtva állt, Toni feje azonban hamarosan előbukkant.
– Ezt meg kell néznetek! – mondta.
– Láttad az óraszerkezetet? – kérdezte Andreas.
– Azt nem, de egy érdekes szoba van fent. Fényes, pedig egy ablaka sincs. Nyugalom van bent, nem hallani semmit a lombrázók sivalkodásából. Gyertek! – Toni a nyílásba lépett, és a többiek követték.
A csigalépcső fokai a sötétbe vesztek, egy idő után csak tapogatva, botladozva lehetett haladni, de hamarosan vöröses fény árasztott el mindent, és a lépcső véget ért. Toni nem túlzott. A terem, ahova beléptek, valóban nagyon különös volt. Nyolcszög alakú, mindegyik falán két méter magas réztükrökkel, és nem lehetett tetten érni, hogy a vörös fény honnan sugárzik. Mintha mindenhonnan világított volna. A legkülönösebb mégsem ez volt, hanem hogy a tükrök - fényesre csiszolt felületük ellenére - hamarosan elhomályosodtak, már nem tükröztek vissza semmit, csupán megfoghatatlan mélység érzetét keltették.
A falak képlékeny hullámzásba kezdtek.
– Szédülök – mondta Helena.
A többiek is pont így érezhettek, mert egymásba kapaszkodtak. A fémtükrökhöz egyikük sem közelített, Andreas attól félt, hogy beleesik valamelyikbe, mint egy szakadékba. Most a csend volt a félelmetes, riasztó idegenséget hordozott. Nem egyszerűen a hangok hiányának tűnt, inkább valóságosan sűrűnek, és a fiú szinte érezte, ahogy megérinti a bőrét. Mindenkit megragadott a hely titokzatos hangulata, az áthatolhatatlan csend bilincsbe vonta őket, nem engedte, hogy kilépjenek a szobából.
Váratlanul a tükrök tompa vöröse felragyogott.
– A rohadt életbe! – szaladt ki Toni száján, amikor a homályban megjelent egy körszakállas ember.
Ódivatú, több száz éve letűnt ruhát viselt. Az összes fémtükörben láthatóvá vált, és amikor lépett egyet, mindenhol egyszerre mozdult, mintha sokszorosították volna. A zavarba ejtő látványra mindenki a fejét forgatta.
– Miért jöttetek? – szólalt meg rekedt, poros hangon.
– Kíváncsiak voltunk – jelentette ki Andreas.
– Az káros! A kíváncsiság káros, rámehet az életetek is. Menjetek el! – Az elhomályosodott tükrökben szépen rendezett szoba jelent meg. A szakállas leült egy csíkos huzattal kárpitozott fotelbe. – Én is kíváncsi voltam, de megbántam a halálom után – mondta unottan.
– Pucoljunk innen! – suttogott fojtott hangon Helena. Mona rémült tekintetén is látszott, hogy már ő sem tartja jó ötletnek a palotalátogatást.
A szakállas élesen Andreasra pillantott, mintha elkapta volna egy gondolatát.
– Szóval kíváncsiak vagytok? – kérdezte vészjóslóan.
Helena lába remegett a félelemtől.
– M… már nem – dadogta, de a fémtükrök mélyéről újra felcsendült a rekedt hang:
– Én sok mindent tudok, mégis szeretnék kevesebbet tudni.
A társaság még mindig összekapaszkodva állt a szoba közepén, mozdulatlanul. Helena könyörgő tekintetére Toni a csigalépcső felé mozdult, de Andreas meredten nézte a tükrök sziporkázó vörösét.
– Holdlelkű vagy? – kérdezte a szakállast, aki összehúzta szemöldökét.
– Annál több. És te ki vagy? Ismerősnek tűnsz nekem – mondta. – Ha valaki a réztükrök szobájába kerül, annak oka van. Mutasd, mit hoztál!
Andreas önkéntelen mozdulattal nyúlt a zsebébe, elővette az összetekeredett kígyót formázó zsírkövet. A körszakállas felugrott.
– Hát eljöttél végre! Akkor az idő visszafojtja lélegzetét, és a jelen ismétli a múltat. – Arcán meglepődés és öröm tükröződött.
– Húzzunk innen a francba! – suttogta Toni a megbabonázott Andreasnak, aki úgy érezte, mintha megragadnák az agyát. A szíve egyre hevesebben vert.
Még mindig nem merték elengedni egymást, Toni teljes testsúlyát bevetve araszolt a csigalépcső felé, a lányok követték. Andreast szinte húzni kellett, állhatatosan meredt az elhomályosodott tükrökre.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte a körszakállast, de az elfordult.
– Jobb, ha nem tudod meg. A réztükrökben csak halottakat láthatsz – mondta halkan.
A csigalépcső már közel volt. Az összekapaszkodott társaság nagyon lassan araszolt, mert Andreas lába a többiek ellen dolgozott. Egyedül ő nem tudta levenni tekintetét a tükrökről, és Toni egyre mérgesebben húzta. A sűrű csend mintha felengedett volna, amikor a szakállas rájuk förmedt:
– Az idő nem egyformán telik mindenkinek. Menjetek innen, ha nem akartok örökre itt ragadni, mint ő! – Tüntetően hátat fordított, majd arrébb baktatott, és akkor jelent meg mellette egy nő. Andreasra sötét, titokzatos érzés telepedett, amikor a nőalak arca és vörös haja is láthatóvá vált.
– Izabella! – suttogta.
A többiek összerezzentek, mindannyian belenéztek valamelyik tükörbe, de a csigalépcső már ott volt a lábuk alatt. Egy utolsó lépés, és a szédülés megszűnt. Szétváltak. Toni az ajtóban még előkapta a telefonját, fényképezett vele, de amikor lebotorkált a sötét lépcsőn, ő is megkönnyebbülten felsóhajtott.
Az óraszoba csendes volt, a lombrázók mintha eltűntek volna, mégsem akart senki ott maradni. A megrettent társaság úgy sietett a földszintre, mintha üldözőktől tartana, lent azonban újabb meglepetés várt rájuk. A sánta eltűnt.
– Talán a cselédházba ment. Megnézzük? – kérdezte bizonytalanul Mona, mire Helena hangja hisztérikus lett.
– Elég! Nem maradok tovább ezen az idióta helyen egy percet sem!
A többiek némi tanakodás után egyetértettek ezzel. Gyors kivonulás következett az épületből, ami inkább menekülésnek tűnt, és hamarosan a folyóparton álltak.
– Nem semmi. Mint egy ősrégi mozi – vigyorgott Toni, derűje mögül azonban kiérződött az idegesség.
Helena a heves szél miatt fázósan húzta össze magát.
– Nézzétek az eget, mintha kettérepedt volna! – jegyezte meg ijedten. – És milyen sok a letört gally! Vihar lehetett az alatt a kis idő alatt, amíg fent voltunk.
Andreast ez nem érdekelte, vadul járt az agya.
– Hallottad? – fordult Tonihoz. – A körszakállas fickó azt mondta, csak az kerülhet a réztükrök mélyére, aki meghalt.
– Na és?
– Izabella is megjelent a tükrökben.
– Haver, megártott a sör? – paskolta homlokon Toni a barátját. – Izabella? Kiről beszélsz?
Andreas hátrált egy lépést.
– Nem rémlik? Az, akit leföldönkívüliztél.
 – Hallucinálsz? – ráncolta a homlokát Toni.
Andreas hevesen megragadta Mona karját.
– Te sem láttad?
– Láttam egy ismeretlen lányt. Mindannyian ezt láttuk, nem?
Helena és Toni helyeseltek, Andreas még mindig szorította Mona karját.
– A nővéred volt az – suttogta, mire a lány megrázta fejét. Szeplős arcára csodálkozás ült ki.
– Nekem nincs nővérem – mondta egyszerűen, cáfolhatatlanul.
Andreas rémülete a csontjáig hatolt, mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa szíve zakatolását. Közben Toni a telefonján babrált, a kijelzőre hozta azt a fényképet, amit a tükrös szobában készített.
– Most, hogy így mondod – jegyezte meg minden izgalom nélkül –, tényleg földönkívülire hasonlít. Milyen nevet említettél?

Andreasnak úgy kimeredt a szeme, mint egy haldoklóé, mégsem tudta felidézni, milyen nevet mondott az előbb. Aztán már az sem jutott eszébe, miért is vitatkoztak az előbb olyan dolgon, amiben tulajdonképpen egyetértenek: egy teljesen ismeretlen lányon, akit a tükrös szobában láttak először.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése