Valaki nem
nyugodhatott. Bűne volt, de jóvá akarta tenni. Azt képzelte, hatalma lesz az
idő felett, és valóban lett is, de hatalma elveszett, az idő fogságba ejtette.
Mégis szerzett egy utolsó lehetőséget, egy megismételhetetlen pillanatot, amit megismételhetett.
Mégis szerzett egy utolsó lehetőséget, egy megismételhetetlen pillanatot, amit megismételhetett.
Első?
A baljós madaraknak tartott lombrázók a tél
elmúltával elrepültek a városból. Ugyanúgy, mint minden évben, így senki sem
értette, miért tértek vissza hatalmas tömegekben a tavasz végén, amikor a
várostól távol szoktak lenni. Az öregek róluk beszéltek, gimnáziumi berkekben
azonban nem sokakat izgatott fel megjelenésük. Toni és Andreas is inkább a
csajokról dumált.
– Izabella egy földönkívüli!
– Ezt meg miért mondod?
– Nem úgy néz ki? – Toni nevetett, beleszívott a
cigarettájába, majd komoly arccal tette hozzá: – Dülledt a szeme, körte formájú
az arca.
Andreas a fejét ingatta.
– Marhaság! Kissé túlméretezett a szája meg a
szeme, de épp ezért különleges szépség.
– A szép az utolsó jelző, ami illik rá. Különben
nem is a kinézete miatt földönkívüliztem le. A csaj nem ezen a bolygón él! Dilis.
– Szerintem aranyos – biggyesztette le ajkát
Andreas. Tűnődve nézte, hogy bujkál az alkonyi világosság az óvárosi házak
között, tetszett neki, ahogy a fényjáték szeszélyes foltokat rajzol a járókelők
arcára.
Toni mackós alkata elnyújtott árnyékot vetett egy
sok száz éves épületre, arca a vöröses fényben meglepően ingerültnek tűnt.
– Te is láttad, mit művelt Raul albérletében,
ahol olyan sokan voltunk. Csak a bútorokkal nem kezdett ki. Ébredj már fel!
Izabella az a fajta, aki játszik a fiúkkal, mindenkit az ujja köré csavar,
aztán dobja őket! Te meg belezúgtál.
– Nem zúgtam bele.
– Haha! Akkor miért lóg kocsányon a szemed,
akárhányszor meglátod?
Andreas beletúrt göndör hajába, majd legyintett,
de Toni tovább beszélt.
– Nem mondom, egy körre elmenne, aztán a
süllyesztőbe vele.
– Szóval te is buksz rá? Akkor a testét nem
tartod földönkívülinek?
– Azt nem. Izgalmas dudái vannak.
– Már értem, az irigység beszél belőled. Az
zavar, hogy veled szóba sem áll. Vagy te akarsz Izabellával kavarni, azért
beszélsz le róla?
Toni felsóhajtott.
– Reménytelen eset vagy! Pont azt próbálom abba a
csökevényes agyadba beletölteni, mennyire ellenszenves nekem. De ha annyira
odavagy érte, mondd meg, miért csak a nyálad csorgatod utána? Miért nem tapadsz
rá?
– Ma este ráhajtok – fogadkozott Andreas, és
eltökélten elindult a régi házfalak mentén.
– Várj már, haver! – szegődött mellé a barátja,
békülékeny hangra váltva. – Ne kapd fel a vizet, én csak jót akarok neked.
Andreas morgott valami válaszfélét, aztán
szótlanul baktatott tovább. A régi házak cirádás kődíszeit szemlélte.
Millepeppo központjának méltóságteljes épületei az alkonyi fényben különösen
szépnek látszottak, a város titokteljes hangulata ilyenkor, sötétedéskor
teljesedett ki a legjobban. A sikátorok sejtelmes homályba merültek, a
felgyulladó utcai lámpáktól szinte szellemszerűvé váltak a szürke kövek.
A két fiú hamar kiért a hatszög alakú térre,
ahova találkozót beszéltek meg a lányokkal. Mona és Helena már ott voltak. A
mobiltelefonjukat nyomogatva beszélgettek, élénk taglejtésekkel kísérve
mondandójukat, de a fiúk közeledtére elcsendesedtek.
– Izabella hol van? – kérdezte Andreas.
Nemtörődöm arcot próbált vágni, mégsem tudta hangja remegését csillapítani.
Mona kihúzta magát, alacsony termete azonban így
is eltörpült Helena sudár alakja mellett. Felszegte fitos orrát, szeplős arca
kipirult.
– A nővérem nem jön. Aldóval ment moziba – mondta
némi elégtétellel a hangjában.
Toni sajnálkozva pillantott a halottsápadttá vált
Andreasra, majd tekintetét elterelte Helena hosszú combja, amely feltűnően
kiviláglott rövid, fekete szoknyája alól.
– Imádom, amikor ennyire takarékoskodnak az
anyaggal – mutatott a szoknyára. – És micsoda selymes bőrből készült! – fűzte
még hozzá, végigsimítva Helena combján.
A lány rácsapott a kezére.
– Vidd innen a mancsod! Különben megnézem, hogy
egyben marad-e az a szemtelen koponyád, ha beverem a falba!
– Hé! – tárta szét a kezét Toni. – Bulizni
indultunk, vagy nem?
Helena szűk pólóját húzogatta.
– Igen, de ez nem jogosít fel arra, hogy tapizz.
Különben is valamiért ideges vagyok. Olyan harapós a kedvem…
– Akkor kérlek, harapj belém, istennőm! – térdelt
le hirtelen Toni a lány elé, mint aki szerelmet akar vallani.
– Mi ütött beléd, beszívtál? – nevetett Helena. –
Állj már fel! – mondta, majd megenyhülve a kezét nyújtotta. – A kisujjamat
megpuszilhatod, ha megígéred, hogy jó fiú leszel, és nem fogdosol.
Toni kaján mosollyal tett eleget a felkérésnek,
aztán szemtelenül Helena bugyijának színéről kérdezősködött.
A szolidan öltözött Mona Andreasra nézett.
– Ne szomorkodj, péntek van! Akár jól is
érezhetjük magunkat! – mondta jelentőségteljes pillantással, miközben
válltáskájából előhúzott egy Bacardis üveget.
– Add ide, majd én letesztelem – kapott az
üvegért Toni, de Mona szeplős arca vörösebbre váltott.
– Lányoké az elsőbbség! – szólt erélyesen.
Helenához fordult, aki vállat vont.
– Hadd igyon először. Bunkóbb már úgy sem lesz
tőle.
Toni bosszúsan felhúzta az orrát.
– Milyen figyelmes vagy! Ezt a szókimondó stílust
kedvelem benned. Kár, hogy szökőévenként csak egyszer nevetsz.
Helena elvörösödött, mondott még valami cifrát,
de Andreast nem nagyon érdekelte a szóváltás. Némán meredt maga elé, mint
akinek torkába szorult a szó. Még mindig nem bírta megemészteni, hogy Izabella
Aldóval ment el.
Miután lecsitultak a kedélyek, mind a négyen
behúzódtak a közeli házak árnyékába. Toni vigyorogva kapta kézbe az üveget,
magabiztos mozdulattal lecsavarta a kupakját, belekortyolt, majd kimeredt
szemmel prüszkölt egyet.
– Ez nem is fehér rum, hanem víz! – köpött a
sötétszürke utcakövekre, majd felelősségre vonta Monát: – Vízzel akarsz
mérgezni?
A lányok csodálkozva néztek egymásra, de csak
akkor hitték el, hogy a Bacardis üvegben víz van, miután beleszagoltak.
Helena dühösen csapott a közeli házfalra.
– Én mondtam, hogy gyanús az a kis féreg!
– Kitől vettétek? – eszmélt fel Andreas.
– Egy sánta nyomoréktól, aki annyira szánalomra
méltónak tűnt. – Mona csípőre tette a kezét, keserves arcot vágott.
Andreas megsajnálta.
– Elkapjuk a rohadékot! Mutasd, merről jöttetek!
– szólította fel a szeplős lányt.
Toni a vállára tette a kezét.
– Meghülyültél, haver? Nem éri meg a felhajtást,
veszünk másik piát.
– Nem te mondod meg, mit tegyek! Ezt nem
hagyhatjuk annyiban! – kiabált tőle szokatlan hangerővel, mire Monát is elkapta
a tűz.
– Igaza van. Azért, mert valaki nyomorék, még nem
kell elnézni, hogy csaló. Gyerünk a piactérre! Talán még ott lebzsel.
A lány elindult. A felhergelt Andreas gondolkodás
nélkül követte, Toni és Helena kis késéssel utánuk eredt. Közben az éjszaka
lassan ereszkedett. A város levegője hűvösebbé vált, mélykék árnyékok
szabdalták a lámpák fénykévéit, Millepeppo régi házai homályba süllyedtek. A
siető társaság néhány szövevényes utca után kiért a piactérre. Halbűz mart az
orrukba, árván álldogáló fabódék között jutottak el egy árkádos folyosóra, ahol
szeméthalmok között turkált néhány toprongyos hajléktalan.
– Egy sánta fickóval akarunk beszélni – lépett
melléjük Andreas.
– Aha… és minek? – kérdezte az egyik szakállas
pofa.
– Oda kell adnunk neki egy kis pénzt, tartozunk
neki – mondta Mona ravaszul.
– Én is sántítok – csoszogott oda egy vénember –,
nem engem kerestek?
Mona hátrább lépett.
– Mi egy középkorú pasast keresünk, kockás
sapkában.
– Tudjátok, mit? – kérdezte egy fogatlanul
vigyorgó hajléktalan. – Hagyjátok itt a pénzt, én majd átadom annak a sántának,
ha idetolja a képét.
A csoszogó vénember izgatottan bólogatott, de a
fogatlan nevetett.
– Taknyosok, azt hiszitek, bevesszük a meséteket?
A sántát csak azért szokták keresni, hogy megverjék. Rohadt egy alak, de ha
választani kell, inkább mellé állunk.
– Menjünk srácok – mondta csendesen Toni, és
finoman hátrahúzta Monát.
Mindannyian arrébb oldalogtak. Andreas jó
hangosan megjegyezte, hogy a hajléktalanok a romlott halnál is büdösebbek. Ezen
nevettek, amikor a tér sarkán feltűnt egy görnyedt alak. Furcsán húzta a lábát.
– Ő az! – kiáltott Mona, mire a fickó sántikálva
futni kezdett.
Befordult egy sikátorba, de Andreas hamar
utolérte; megragadta szakadt ingét.
– Mi a neved, te selejt? – kérdezte.
– Eusebio vagyok – felelt az. Szemében akaratos
fény gyúlt. – Bennem már nem sok kárt tehetsz – mondta megvető arckifejezéssel.
Andreas zaklatott lelkiállapotára nem volt jó
hatással ez a mondat.
– Ne pofázz! – kiáltotta hirtelen haraggal. A
sántát a falnak lökte, aki úgy zuhant a kövezetre, mint egy rakás rongy, kockás
sapkája leesett. Ekkor értek oda a többiek.
– Add vissza a pénzemet! – sziszegte Mona.
– Már elköltöttem. – Eusebio egy fejmozdulattal
hátracsapta ápolatlan haját, sunyi szeme még jobban összeszűkült.
– Becsaptál minket! – mondta felháborodva Helena.
– Nekem is élnem kell valamiből.
Andreas belerúgott Eusebio lábába.
– Mekkora patkány vagy!
Toni közbelépett.
– Állj már le, haver! Mi ütött beléd? Sose
láttalak még ilyennek! Nyomorult alak ez, van baja nélkülünk is.
A kistermetű Monát nem zavarta a fiúk vitája.
Dühösen ugrott a sánta mellé.
– Nem hiszek neked! Forgasd ki a zsebeidet, hadd
nézzem, mennyi pénz van nálad!
Eusebióra tüdőbajos köhögés tört rá, nem is
tudott megszólalni egy darabig, aztán keserű ránc mélyült el a szája
szögletében. Koszos nadrágjából egy még koszosabb textilzsebkendőt, majd némi
aprót húzott elő. Piszkos, görbe ujjai között a kis fémpénzek kincsként
csillogtak.
– Ez még cigarettára sem elég. Hagyjuk! –
legyintett Toni. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de Andreasban megint
fellobbant a düh.
Letépett a sánta nyakából egy bőrszíjon függő
zsírkövet, ami összetekeredett kígyót mintázott.
– Ezt elvesszük zálogba – mondta.
Eusebio arcán először láttak félelmet. Görbe
ujjai megremegtek, a kezéből kiejtette az aprópénzeket, amelyek csörgése
megtörte a sikátor békéjét.
– Bármit elvehettek tőlem, csak a medált ne! –
nyögte. – Számotokra értéktelen vacak, de nekem szerencsét hoz, elkerülnek a
holdlelkűek.
– Ugyan, a holdlelkűek többsége jó szándékú.
Különben is, miért pont egy ilyen lecsúszott alakot zaklatnának? – vakarta az
állát Andreas.
Eusebio sötét szeme élénkebb lett.
– Vannak közöttük gonoszak is, és pont az ilyen
szájhősökre utaznak, mint te.
– Akkor jobb, ha ez nálam marad – vágta zsebre a
medált Andreas.
A sánta gyűrött arca összerándult a félelemtől.
– Add vissza! Ígérem, meg fogom adni a pénzt –
mondta elvékonyodó hangon.
Andreas mérgesen talpra ráncigálta.
– Így van, meg fogod adni. Mégpedig ma! – A szeme
résnyire szűkült, úgy kérdezte: – Éjszakára hol húzod meg magad?
Eusebio kiegyenesedett, leporolta rongyos
ruháját.
– A Casadarran palotában.
– Palotában? – Toni röhögött, de Helena ijedten
forgatta a szemét.
– Nem hallottatok még róla? A folyóparton áll,
lakatlan.
– Ja, messziről láttam már. Szépen néz ki, de
belül biztosan romos –mondta Andreas.
Helena körülnézett a sikátorban, mintha attól
tartana, hogy valaki kihallgatja őket.
– Az a palota elátkozott – vágott bele mély
levegővel –, különös rémhistóriák keringenek róla. Az összes tulajdonosa
szörnyű gyilkosság áldozata lett, vagy öngyilkosságot követett el.
Eusebio bólogatott.
– Ezért kell nekem a medál. A holdlelkűek gyakran
feltűnnek ott.
Andreas a sánta vállára tette a kezét.
– Van egy ötletem. Ma este meghívsz minket a
palotádba, és elfelejtjük ezt a csúnya csalási ügyet.
– Helyes! – élénkült fel Mona. – Rémlik, hogy
arról a különös helyről Izabella is mesélt nekem. Megnézzük közelebbről,
bulizunk egyet!
– Szerintem ez nagyon elcseszett ötlet! – mondta
Helena fakó hangon.
– A holdlelkűektől félsz? – kérdezte Andreas.
– Igen. Sokszor álmodtam, hogy üldöznek, és
ráncigálják a hajamat.
– Ne legyél már betojva! Azok csak dumálnak,
nincs testük, nem tudnak megjelenni.
Eusebio közbeszólt, mielőtt Helena válaszolhatott
volna.
– Nekem semmi kifogásom a buli ellen. Gyertek el
hozzám! – A hangja magabiztos lett. – De a palotában visszakapom a medálomat.
– Feltéve, ha jól viselkedsz – paskolta meg az
arcát Andreas, majd a barátaihoz fordult. – Nálam is van lóvé, veszünk piát. Ma
este azért is jól fogom érezni magam. – Mona szeplős arcára nézett, aki
elmosolyodott.
– Ti csak menjetek nélkülem! – csattant fel
váratlanul Helena. – Nem ilyen idióta bulit képzeltem mára.
– Ne már! – húzta a száját Toni. – Egy unalmas
szórakozóhelyen akarod tölteni az estét, ahol nyüzsögnek a bunkóbbnál bunkóbb
arcok? Nem érted? Itt a nagy lehetőség, hogy belenézzünk Millepeppo múltjába,
hogy valami igazán izgalmas történjen velünk.
– Ilyen izgalmakra nem vágyom! – jelentette ki a
magas lány.
Toni mondani akart valamit, de Eusebio megelőzte
– Tudtam, hogy nincs elég vér a pucátokban –
rántotta meg a vállát -, jobb, ha hazamentek anyuci szoknyája alá.
A piactér felől különös hangok hallatszottak.
Éles, szaggatott vijjogás, akár egy vészjelzés.
– Jesszus, lombrázók! – horkant fel Helena. –
Utálom ezeknek a rusnya, fekete madaraknak a hangját.
– Én megyek – jelentette ki váratlanul Eusebio. A
fejébe nyomta kockás sapkáját, ami rongyos ruházatával ellentétben meglepően
újszerűnek látszott, majd elindult a sikátorban.
Toni és Mona összenézett, megfogták Helena kezét.
– Gyere már! Azt akarod, hogy ez a patkány
gyávának tartson minket?
A lány összeszorított szájjal hallgatott, Andreas
mosolyogva győzködte:
– Nem eshet bajunk, nálam van a sánta
szerencsemedálja.
Helena arca komor maradt, a lombrázók halkuló
vijjogására fülelt, de amikor Toni és Mona maga után húzta, nem ellenkezett,
hamarosan mind a négyen a bicegő figura mögött baktattak.
Az éjszaka belepte a várost, sötét lett. Andreas
ellenszenvvel bámult egy tolakodó fénnyel villogó neonfeliratot, amely sehogy
sem illett az ősi házak kopott vakolatához. Tekintete el is kalandozott róla,
inkább azt figyelte, ahogy az emelkedő Hold fényesre festi a szürke falakat, és
varázslatos hangulat kerítette hatalmába. Magába szívta az épületek hallgatag
méltóságát, amelyektől távol maradt az óvárosból kitiltott autók zaja.
Eusebio magabiztosan haladt a szűk sikátorok
útvesztőin keresztül, mögötte Mona csacsogott:
– Én ismerek egy holdlelkűt, akinek az utcánkból
nyíló téren lehet hallani a hangját időnként. Ilyenkor egy öreg platánfából
szól ki, mindig valami flörtölő megjegyzést tesz, engem meg a frász kerülget
tőle.
– Nem is rossz – csettintett Toni. – Majd én is
ismerkedek csajokkal, ha holdlelkű lesz belőlem.
Andreas felemelte mutatóujját.
– Ahhoz előbb meg kell halnod! És valami oltári
nagy hibát elkövetned, hogy ne születhess újjá.
– Meglesz, haver! Ne aggódj, valahogy megoldom –
nevetett Toni, de Helena felsóhajtott.
– Nekem nem ilyen vicces élményeim vannak. Pont
nálatok történt, neked már meséltem – nézett Monára. – A nappalitokban
szólított meg a régi faliórából egy holdlelkű. Azt mondja: szerencséd, hogy nem
láthatsz, nem vagyok túl szép látvány; életem végén levágták mindkét kezemet,
nehogy elkövethessek több gyilkosságot, majd egy lóval végighúztak Millepeppo
főterén, amíg teljesen szét nem roncsolódtam; de ha képes lennék megjelenni
előtted, akkor sem láthatnád az arcomat, mert végül lefejeztek. Így
ijesztgetett, és a legkülönösebb az, hogy amikor beszélt, feltámadt a szél. Nem
volt huzat, mégis éreztem egy heves légáramlatot a szobában, és néhány
pillanatig alig kaptam levegőt. Mintha elszívták volna körülöttem az oxigént.
– Ez baromság. Biztosan képzelődtél – vélte Toni.
– Nem vagyok képzelődő típus! – felelt epésen
Helena.
– Akkor segítek, nekem van fantáziám – karolta át
Toni. – Szívesen mutatnék pár különleges figurát az ágyban – húzta meg a lány
melltartópántját a blúzán keresztül.
– Kanmajom! A te fantáziád kizárólag a lányok
lába közére terjed ki. – Helena lehámozta magáról a mackós srác karját, még
mondani akart valami csípőset, de kiértek a folyópartra.
Eusebio megszólalt:
– Helyben vagyunk.
A Silesonno folyó holdfénytől csillogó vize
álmosan csordogált a közeli tenger felé. Deltatorkolatának vékony ágai úgy
hálózták be Millepeppo utcáit, mint egy százkezű szülő védelmező karjai. A
város számtalan kőhídja közül nem akadt két egyforma, a legközelebbit vörös
téglából rakták. Azon túl, a másik parton néhány felcicomázott palota húzódott,
közülük az tűnt ki vakítóan fehér boltíveivel, amelynek tetejéről márványból
faragott kígyófejek néztek a folyóra. Első pillantásra látszott, milyen
különleges művészi tudással építették.
– Casadarran, a halál palotája. Ott lakom –
mondta Eusebio egyszerűen.
Ahogy átkeltek a vörös hídon, Mona megjegyezte,
milyen érdekes az égbolt színe, szerinte egyetlen ismert árnyalathoz sem
hasonlít.
– Látszik, hogy vihar készül – mutatott Helena a
látóhatár szélére. – Nézzétek azt a különös feketeséget!
Andreas maga sem tudta miért, de megborzongott,
pedig a tenger felől fülledt levegőt hozott a szél. A kígyófejes palota márvány
borítása makulátlanul ragyogott, rozsdás kerítésére repkény kúszott. Az udvara
is elhanyagoltnak tűnt, elvadult kert fogadta a társaságot.
Eusebio széles mozdulattal tárta ki a nyikorgó
vaskaput.
– Nyitva hagytad a palotádat? – kérdezte gúnyosan
Andreas.
A sánta vállat vont.
– Minek zárnám? Úgysem mer bejönni senki.
Helena félve Tonihoz simult, aki erre
elvigyorodott.
– Mégis jó ötlet volt, hogy idejöttünk! – mondta.
Homlokon csókolta a lányt, és Helena most az egyszer nem tiltakozott.
Mona vágyakozva nézte Andreast, ő azonban nem
törődött ezzel. Az utat kereste, de a kusza cserjék között csak néhány
megsüllyedt kőlap látszott, és hogy megközelíthessék a palota kapuját, még a
fákról lelógó indák tömegét is félre kellett hajtani.
– Mi az a szabálytalan szélű lyuk az első emeleti
boltív mellett? – kérdezte Toni a sántát, és rámutatott a homlokzat márvány
borításának egy szétroncsolt részére. – Olyan, mintha valami belülről szaggatta
volna meg.
– Ja, az? – nézett fel unottan Eusebio. – A
palota régi tulajdonosát megszállta egy holdlelkű, és amikor kiűzték belőle,
azon a lyukon távozott.
– Szép kis mese, egészen meghatódtam tőle –
mondta Andreas, majd a sánta hátára csapott. – Vezess a vendégszobába minket!
Eusebio közönyösen válaszolt:
– Én nem megyek be.
– Nem azt mondtad, hogy itt laksz? –
értetlenkedett Mona.
– De. A kerti cselédházban húzom meg magam, nem a
palotában.
– Ne szórakozz velünk, te gané! – vesztette
türelmét Andreas. – Nyisd ki!
– Nyitva van – nyomta meg a sánta a nehéz tölgyfa
ajtót, ami meglepően könnyen kitárult.
Toni nem finomkodott. Belökte a sántát a
nyíláson, majd benyomult mögötte, ám az fürgén ki akart szökni mellette.
Andreas megragadta a haját.
– Nem erről volt szó! A házigazdának kell
mutatnia az utat.
Eusebio egész testében remegett, mintha roham
jött volna rá.
– Add vissza a medálomat, kérlek! Tudok
törleszteni az adósságból, van a cselédházban néhány eldugott sör, azt nektek
adom.
– A medált is loptad valakitől, mi? – kérdezte
Andreas megvető arccal.
– Tévedsz! A lagúnavidéki erdőben találtam, egy
több ezer éves fa alatt.
Mona megenyhült.
– Andreas, add oda neki, ha annyira akarja!
– Így van! – mondta Toni is. – Hadd hozza azt a
sört, mi meg körülnézünk végre.
Andreas elengedte Eusebio haját, intett neki,
hogy mehet. Helena még mindig kint állt a palota előtt, zord arccal fürkészte
az épület oldalát, ahol málló vakolat volt a márványborítás helyett. Vörös
festék tűnt elő néhol, ami olyan hatást keltett, mintha vérfoltok lennének a
falon. A lány hirtelen megrettent, mert nem messze tőle egy hófehér kutya állt
mozdulatlanul. Az állat feltűnően kék szeme szinte emberinek nézett ki; kissé
felhúzta az ínyét, de a testtartása nem lett fenyegető, inkább úgy tűnt, mintha
mosolyogna Helena félelmén.
– Ne legyél már ilyen feszült! – szólt ki Toni a
nyitott ajtón. A lány a küszöbre lépett, de amikor visszanézett, a kutyát már
nem látta. Mintha köddé vált volna.
A hatalmas nappali elhanyagoltnak és üresnek
tűnt, penészszag árasztott el mindent. Évtizedes por fedte a márványpadlót, és
a kandallón kívül semmiféle berendezési tárgy nem látszott.
– Régen elvihettek innen minden mozdíthatót –
vélte Mona.
Toni a fejét ingatta.
– Miért lakatlan? Lehetetlen, hogy nem kell
senkinek ez a ház!
Eusebio visszatért három sörrel. Amikor
szétosztotta, kissé nyugodtabb lett.
– Menjetek fel az emeletre, tudtommal van ott
kanapé meg fotel is.
– Az a szint is olyan poros, mint ez? – kérdezte
finnyásan Mona.
– Fogalmam sincs, én csak egyszer jártam fent.
Helena idegesen topogott.
– Semmi érdekes nincs ott, ugye? – kérdezte.
Eusebio szája visszataszító mosolyra görbült.
– Az első emeleten van az óraszoba, ahol egy
rettentően fura szerkezet foglalja el a nyugati falat. Senki sem tudja, mire
jó. Ismeretlen jelek vannak a számlapján, nincsenek mutatói.
– Látjátok? – lelkesedett Toni. – Megmondtam,
hogy lesz itt valami érdekes. Én megnézem azt az órát.
Eusebio folytatta:
– Több mint ötszáz éves. Egy piaci kofa mondta,
hogy a két mestert, akik készítették, munkájuk elvégzése után megvakították, a
nyelvüket kitépték, ujjaikat levágták, nehogy másnak is megépíthessék azt a
szerkezetet.
Andreas felhúzta a szemöldökét.
– Azért van fantáziája ennek a kis mocsoknak –
veregette meg a sánta vállát. Hörpintett a söréből, majd intett társainak. –
Menjünk fel!
Elindult a fehérmárvány lapokkal borított
lépcsőn, de Eusebio könyörögni kezdett, mint egy gyerek:
– Add vissza a medálomat! Megígérted!
Andreas lerázta magáról, a szája kérlelhetetlen
vonallá dermedt.
– Majd ha lejöttünk, visszakapod!
A sánta tekintete elkeseredetté vált. Rájött a
köhögés, de annyira, hogy szinte hörgött. Toni visszanézett Helenára.
– Itt maradsz? – kérdezte.
A lány összerezzent, rémült arccal indult el a
lépcsőn, fojtott hangon sikoltott, amikor a vállához ragadt egy pókháló.
Hamarosan felértek az első emeletre, ahol legalább olyan lehangoló látvány
fogadta őket, mint a földszinten. Pókhálók és por mindenütt. Igaz, a beígért
kanapék ott voltak, ám kárpitjuk rongyosra tépve díszelgett. Az ablakokkal
szemközti falon valóban ott terpeszkedett a hatalmas óraszerkezet számlapja,
tele érthetetlen jelekkel, titokzatos ábrákkal, vörös és fekete színben.
Láthatóan volt benne valami rendszer, de annyira különbözött mindentől, amit a
fiatalok eddig láttak, hogy figyelmük fokozatosan elterelődött róla.
– Milyen lepra hely ez! Jobb lenne lelépni –
fintorgott Helena.
Andreast zavarta az áporodott szag, de a kíváncsiság
jobban hajtotta, közelebb lépett az egyik kanapéhoz.
– Valami karmos állat szaggatta össze – mondta,
míg a felületét vizsgálta. Ekkor lábak kaparászása hallatszott, majd sötét árny
suhant a levegőben. Mona ijedtében akkorát ugrott, mint egy kenguru.
A sötét árnynak kinéző valami megmerevedett a
kanapé tetején, a körmét élesítette, miközben panaszos nyávogást hallatott.
– Egy fekete macska – mondta megkönnyebbülten
Andreas. – De milyen rusnya a képe, tele vörhenyes foltokkal, mintha megverték
volna.
Helena rettentő sápadtnak nézett ki.
– Jesszus! Majdnem megállt a szívem! – Olyan mély
levegőt vett, mintha az előző percben elfelejtette volna használni a tüdejét.
Tekintete rémülten ugrált ide-oda.
– Halkabban már! – szólt rájuk Toni. Egészen
közelről szemlélte az óraszerkezet számlapjának ábráit. Mona közben a macskával
próbált kommunikálni.
– Cicus, gyere ide, hadd simogassalak meg! Ennyit
megtehetsz, ha már így rám ijesztettél.
A macska fújt egyet, leugrott a kanapéról, majd
méltóságteljesen lépdelt a fal mellett.
– Gyertek ide! Ez működik! – kiáltott fel Toni.
Fülét az óra számlapjára tapasztotta.
Andreas hitetlenkedve lépett mellé, ő is fülelt.
A lányok néhány másodpercig meredten figyelték őket, aztán Andreas megrázta a
fejét.
– Én nem hallok semmit.
Toni vadul gesztikulált, az igazát bizonygatta:
– Megesküszöm rá, hogy kattant benne valami.
Andreas hirtelen ötlettel lefényképezte
telefonjával az érthetetlen jelekkel teli számlapot, majd újra közel akart
hajolni hozzá, de a palotában uralkodó kísérteties csendet megtörte valami.
Erős zizegés, súrlódó ágak tompa zöreje szűrődött be kintről.
Helena az ablakhoz lépett.
– Atya ég! – visított. – Azok a szörnyű madarak
itt vannak!
Már a többiek is látták a palota elvadult
kertjében gyülekező temérdek lombrázót. A sok fekete tolltól alig látszottak a
levelek, a madarak a szárnyukat mozgatva verdestek, akár a csapdába esett
vadak, miközben lábukkal az ágakba kapaszkodtak. A fák úgy mozogtak, mintha
vihar tombolna kint, és az ég színe különös árnyalatba dermedt.
– Sosem láttam még ennyi lombrázót egyszerre! –
Helena hitetlen arccal nézett kifelé, de amikor a levelek zörgését elnyomta a
madarak fültépő vijjogása, hátrálni kezdett. Még a becsukott ablakokon
keresztül is elviselhetetlen volt a lárma. Mona is távolabb húzódott, dermedten
nézte, milyen démonian mozognak a fák árnyai a falon, majd a szoba másik
oldalán a bujkáló macskára vetődött a tekintete.
– Nézzétek! – harsogta túl a madarakat. – Ott egy
rejtett feljáró!
Mindenki odanézett, ahova mutatott. Az óra
melletti sarokban vaskos oszlop takart ki trükkösen egy szűk nyílást, amit csak
közvetlenül a fal mellől lehetett észrevenni. A macska arra sompolygott, majd
Mona hívására Toni is odalépett.
– Egy szűk csigalépcső! Az óra fölé vezet –
mondta izgatottan, és már el is tűnt a nyílásban.
Mindenki lélegzet visszafojtva állt, Toni feje
azonban hamarosan előbukkant.
– Ezt meg kell néznetek! – mondta.
– Láttad az óraszerkezetet? – kérdezte Andreas.
– Azt nem, de egy érdekes szoba van fent. Fényes,
pedig egy ablaka sincs. Nyugalom van bent, nem hallani semmit a lombrázók
sivalkodásából. Gyertek! – Toni a nyílásba lépett, és a többiek követték.
A csigalépcső fokai a sötétbe vesztek, egy idő
után csak tapogatva, botladozva lehetett haladni, de hamarosan vöröses fény
árasztott el mindent, és a lépcső véget ért. Toni nem túlzott. A terem, ahova
beléptek, valóban nagyon különös volt. Nyolcszög alakú, mindegyik falán két
méter magas réztükrökkel, és nem lehetett tetten érni, hogy a vörös fény honnan
sugárzik. Mintha mindenhonnan világított volna. A legkülönösebb mégsem ez volt,
hanem hogy a tükrök - fényesre csiszolt felületük ellenére - hamarosan
elhomályosodtak, már nem tükröztek vissza semmit, csupán megfoghatatlan mélység
érzetét keltették.
A falak képlékeny hullámzásba kezdtek.
– Szédülök – mondta Helena.
A többiek is pont így érezhettek, mert egymásba
kapaszkodtak. A fémtükrökhöz egyikük sem közelített, Andreas attól félt, hogy
beleesik valamelyikbe, mint egy szakadékba. Most a csend volt a félelmetes,
riasztó idegenséget hordozott. Nem egyszerűen a hangok hiányának tűnt, inkább
valóságosan sűrűnek, és a fiú szinte érezte, ahogy megérinti a bőrét. Mindenkit
megragadott a hely titokzatos hangulata, az áthatolhatatlan csend bilincsbe
vonta őket, nem engedte, hogy kilépjenek a szobából.
Váratlanul a tükrök tompa vöröse felragyogott.
– A rohadt életbe! – szaladt ki Toni száján,
amikor a homályban megjelent egy körszakállas ember.
Ódivatú, több száz éve letűnt ruhát viselt. Az
összes fémtükörben láthatóvá vált, és amikor lépett egyet, mindenhol egyszerre
mozdult, mintha sokszorosították volna. A zavarba ejtő látványra mindenki a
fejét forgatta.
– Miért jöttetek? – szólalt meg rekedt, poros
hangon.
– Kíváncsiak voltunk – jelentette ki Andreas.
– Az káros! A kíváncsiság káros, rámehet az
életetek is. Menjetek el! – Az elhomályosodott tükrökben szépen rendezett szoba
jelent meg. A szakállas leült egy csíkos huzattal kárpitozott fotelbe. – Én is
kíváncsi voltam, de megbántam a halálom után – mondta unottan.
– Pucoljunk innen! – suttogott fojtott hangon
Helena. Mona rémült tekintetén is látszott, hogy már ő sem tartja jó ötletnek a
palotalátogatást.
A szakállas élesen Andreasra pillantott, mintha
elkapta volna egy gondolatát.
– Szóval kíváncsiak vagytok? – kérdezte
vészjóslóan.
Helena lába remegett a félelemtől.
– M… már nem – dadogta, de a fémtükrök mélyéről
újra felcsendült a rekedt hang:
– Én sok mindent tudok, mégis szeretnék
kevesebbet tudni.
A társaság még mindig összekapaszkodva állt a
szoba közepén, mozdulatlanul. Helena könyörgő tekintetére Toni a csigalépcső
felé mozdult, de Andreas meredten nézte a tükrök sziporkázó vörösét.
– Holdlelkű vagy? – kérdezte a szakállast, aki
összehúzta szemöldökét.
– Annál több. És te ki vagy? Ismerősnek tűnsz
nekem – mondta. – Ha valaki a réztükrök szobájába kerül, annak oka van. Mutasd,
mit hoztál!
Andreas önkéntelen mozdulattal nyúlt a zsebébe,
elővette az összetekeredett kígyót formázó zsírkövet. A körszakállas felugrott.
– Hát eljöttél végre! Akkor az idő visszafojtja
lélegzetét, és a jelen ismétli a múltat. – Arcán meglepődés és öröm
tükröződött.
– Húzzunk innen a francba! – suttogta Toni a
megbabonázott Andreasnak, aki úgy érezte, mintha megragadnák az agyát. A szíve
egyre hevesebben vert.
Még mindig nem merték elengedni egymást, Toni
teljes testsúlyát bevetve araszolt a csigalépcső felé, a lányok követték.
Andreast szinte húzni kellett, állhatatosan meredt az elhomályosodott tükrökre.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte a körszakállast,
de az elfordult.
– Jobb, ha nem tudod meg. A réztükrökben csak
halottakat láthatsz – mondta halkan.
A csigalépcső már közel volt. Az
összekapaszkodott társaság nagyon lassan araszolt, mert Andreas lába a többiek
ellen dolgozott. Egyedül ő nem tudta levenni tekintetét a tükrökről, és Toni
egyre mérgesebben húzta. A sűrű csend mintha felengedett volna, amikor a
szakállas rájuk förmedt:
– Az idő nem egyformán telik mindenkinek.
Menjetek innen, ha nem akartok örökre itt ragadni, mint ő! – Tüntetően hátat
fordított, majd arrébb baktatott, és akkor jelent meg mellette egy nő.
Andreasra sötét, titokzatos érzés telepedett, amikor a nőalak arca és vörös
haja is láthatóvá vált.
– Izabella! – suttogta.
A többiek összerezzentek, mindannyian belenéztek
valamelyik tükörbe, de a csigalépcső már ott volt a lábuk alatt. Egy utolsó
lépés, és a szédülés megszűnt. Szétváltak. Toni az ajtóban még előkapta a
telefonját, fényképezett vele, de amikor lebotorkált a sötét lépcsőn, ő is
megkönnyebbülten felsóhajtott.
Az óraszoba csendes volt, a lombrázók mintha
eltűntek volna, mégsem akart senki ott maradni. A megrettent társaság úgy
sietett a földszintre, mintha üldözőktől tartana, lent azonban újabb meglepetés
várt rájuk. A sánta eltűnt.
– Talán a cselédházba ment. Megnézzük? – kérdezte
bizonytalanul Mona, mire Helena hangja hisztérikus lett.
– Elég! Nem maradok tovább ezen az idióta helyen
egy percet sem!
A többiek némi tanakodás után egyetértettek
ezzel. Gyors kivonulás következett az épületből, ami inkább menekülésnek tűnt,
és hamarosan a folyóparton álltak.
– Nem semmi. Mint egy ősrégi mozi – vigyorgott Toni,
derűje mögül azonban kiérződött az idegesség.
Helena a heves szél miatt fázósan húzta össze
magát.
– Nézzétek az eget, mintha kettérepedt volna! –
jegyezte meg ijedten. – És milyen sok a letört gally! Vihar lehetett az alatt a
kis idő alatt, amíg fent voltunk.
Andreast ez nem érdekelte, vadul járt az agya.
– Hallottad? – fordult Tonihoz. – A körszakállas
fickó azt mondta, csak az kerülhet a réztükrök mélyére, aki meghalt.
– Na és?
– Izabella is megjelent a tükrökben.
– Haver, megártott a sör? – paskolta homlokon
Toni a barátját. – Izabella? Kiről beszélsz?
Andreas hátrált egy lépést.
– Nem rémlik? Az, akit leföldönkívüliztél.
–
Hallucinálsz? – ráncolta a homlokát Toni.
Andreas hevesen megragadta Mona karját.
– Te sem láttad?
– Láttam egy ismeretlen lányt. Mindannyian ezt
láttuk, nem?
Helena és Toni helyeseltek, Andreas még mindig
szorította Mona karját.
– A nővéred volt az – suttogta, mire a lány
megrázta fejét. Szeplős arcára csodálkozás ült ki.
– Nekem nincs nővérem – mondta egyszerűen,
cáfolhatatlanul.
Andreas rémülete a csontjáig hatolt, mélyeket
lélegzett, hogy csillapítsa szíve zakatolását. Közben Toni a telefonján
babrált, a kijelzőre hozta azt a fényképet, amit a tükrös szobában készített.
– Most, hogy így mondod – jegyezte meg minden
izgalom nélkül –, tényleg földönkívülire hasonlít. Milyen nevet említettél?
Andreasnak úgy kimeredt a szeme, mint egy
haldoklóé, mégsem tudta felidézni, milyen nevet mondott az előbb. Aztán már az
sem jutott eszébe, miért is vitatkoztak az előbb olyan dolgon, amiben
tulajdonképpen egyetértenek: egy teljesen ismeretlen lányon, akit a tükrös
szobában láttak először.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése