Felderítők

Az éj csendjébe óvatosan kúsznak bele a felhők, az erdő hallgat. Különös fái lassan hajladoznak, pedig szellő sem rebben, ágai olyanok, mintha nem is növények lennének, hanem tekergő csúszómászók, amelyek rám lesnek. A lombok között csak néha tűnik fel a látható holdak valamelyike, de időnként három is ragyog belőlük. Fényük ezüsttel vonja be a mozgó fák törzsét, én azonban jobban aggódom annál, minthogy a holdak tünékeny szépségét szemléljem. Elszántan markolom a kardomat, minél kevesebb zajt csapva lopakodok a bólogató levelek alatt. Nem emlékszem sok mindenre, még a nevemet sem tudom, kizárólag a félelem hajt. Csípős, alamuszi borzongás az, ami fondorlatos módon kúszik fel a gerincemen, pánikot kelt, apró nyilallásokkal arra ösztökél, hogy pillanatonként körülnézzek, és már az agyamban, sőt az ujjbegyemben is érzem bizsergő jelenlétét.

Kizárólag az ellenségre tudok gondolni, a nirrodokra. Ők bárhol rejtőzhetnek, mivel a bujkáláshoz különösképpen értenek. Alattomos gyilkosoknak mondják őket, akik észrevétlenül, lesből támadva vágják el az ellenség torkát, és az erkölcs, a becsület legkisebb szikrája sem nyomasztja lelküket. Csenevész testük jobban beleolvad a környezetbe, mint a mi robosztus alakunk, kitűnő reflexeikkel és gyors mozgásukkal meg tudják lepni bármelyik fajtánkbeli axurt. Én azonban bízom lélekjelenlétemben és erőmben, másképp el sem indultam volna erre a felderítésre. Az éj súrlódó neszeket hoz a közelből. Megtorpanok. Az ijedtség jeges tűket szúr a bőröm alá, légzésem egyre gyorsul, de keményen megvetem a lábam, összehúzott szemmel kémlelek körül. Különös az erdő, a tilgufák erdeje. Az ágakon kis tölcsérek nyílnak és záródnak a levegő vibrálásának ütemére, az avarból vöröslő kis kacsok nyújtózkodnak felfelé, a mozgásomat figyelve, de hirtelen minden megváltozik.

Megmerevednek a mozgó ágak, rájövök, hogy az előbb hallott neszek nem a fáktól származnak, hanem valami mástól. Elfojtott nyögés hasít a csendbe, és egy sötét test halvány körvonala jelenik meg a sűrűben.

Eszembe jut, milyen veszélyes ragadozókról meséltek társaim. Mégis erőt veszek félelmeimen – noha undorító, cuppogó hangok hallatszanak –, óvatosan lépek előre, és a Három Hold sejtelmes világossága hamarosan látni engedi, azt a hatalmas csúszómászót, amelyik éppen rátekeredik egy magatehetetlen nirrodra. Táplálkozáshoz készül, de meglát engem, elengedi kábult áldozatát, majd izzó pillantását rám vetve egy közeli bokorhoz akar húzódni. Én azonban kihasználom a meglepetés előnyét, nem hagyom menekülni, határozott mozdulattal lendítem kardomat, és egy fatörzshöz szegezem undorító fejét. Vörös szemek homályosodnak el, hegyes fogakkal kirakott száj biggyed le, de a színes bőrlebernyegek még sokáig vonaglanak a bestia gerincén, míg teljesen mozdulatlanná merevedik.

Kihúzom belőle a kardot. Feltehetően valami elektromos szerve lehet, azzal kábíthatta el áldozatát, aki már nyitogatja a szemét, néhány perc múlva teljesen magához tér.

– Ki vagy? – kérdezem a nirrodot fojtott hangon, kardom hegyét a nyakához illesztve. Ő hallgat, mire indulatosan szólok rá. – Felhasítom azt a zöldes bőrödet, ha nem válaszolsz!

Rám villantja kék szemét, nyakán szaporán nyílnak és záródnak az apró légzőnyílások.

– Axur! Te úgy is megölni! Minek beszél? – kérdezi nyugodt hangon, de látszik rajta, milyen megviselt. Összeszorított foggal szorongatja mellkasán a vastag bőrmellényt, talán meg is sérült. – Te végezni csak el, amit elkezd! Venni el én élet! – sziszegi felém megvetően, amikor megpillantja maga mellett a hatalmas csúszómászó tetemét.

Nagy szeme még jobban elkerekedik, arckifejezése döbbent, majd esendő. Egyáltalán nem tűnik alattomos gyilkosnak, inkább nagyon sebezhetőnek, gyámoltalannak nézem. Egész lénye olyan szívszorítóan erre a helyre tartozó, mintha az erdő része lenne. A tilgufák váratlanul megmozdulnak, mintha álomból ébrednének, ágaikon a kis tölcsérek együtt érzően bólogatnak, védelmezőn ölelik a nirrod testét, az avarból kinyúló kacsok szinte simogatják. Az erdő azonban csak vele ilyen barátságos, tüskék szurkálják a lábamat, a körülöttem levő fatörzsek mintázatában szemrehányó tekintetek nyílnak, mintha azt kiáltanák: mindenért én vagyok a felelős. Ellenfelemet is csak azért teperhette le a csúszómászó, mert én vontam el a figyelmét a saját világáról. Egyedül én, aki idegen itt.

Hirtelen felrémlik előttem, hol is vagyok. A mi fajunk támadta meg a nirrodokat, mi akarjuk leigázni a saját otthonukban ezeket a lényeket.

– Felderítő lenni én is – szólal meg váratlanul ellenfelem. – De társaimat nem elárul! – teszi hozzá. Egykedvű nyugalma valahogy megváltozott, és mintha megértés csendülne a hangjában.

Rám szegeződő pillantásától kiszáll belőlem az erő. Torkomon düh tör fel, mégis visszafogom magam, mert félelem nélküli tekintetében szánni valóan sok értelem csillog.

– Állj fel! – kiáltok rá, és olyan iszonyú erővel markolom a kardomat, hogy elfehérednek az ujjaim. Egy darabig meredten nézzük egymást. – Tűnj el! – mondom neki fogcsikorgatva, némán figyelem, ahogy elnyeli az erdő, aztán szó nélkül hátat fordítok, és lassú léptekkel visszaindulok a táborunk felé.

Nem tudtam megtenni! – hasít belém az önvád. Kegyetlenül vicsorgó vonásokat képzeltem el, állatiasan eltorzult arcot, gyűlölettől izzó tekintetet, vad acsarkodást… nem ezt a kifinomult intelligenciát.

– Axur! – hallom néhány lépés után a nirrod hangját. Villámgyorsan perdülök meg, belém villan, hogy talán ellenfelem mégis harcolni akar. Utánam lopakodott! Látok egy hajítótőrt a kezében, ugráshoz feszítem minden izmomat, de a gyilkos tőr eltűnik bőrruhájának zsebében, és bátran, barátságosan csendül a hangja: – Axur vigyázni erdő! Vörös bundájú rágcsáló, kerek fülekkel veszély! Ártalmatlan látszani, de méregtüske a hátán, halál lenni!

Megdöbbent a jó szándékú figyelmeztetés, egyáltalán nem erre számítottam. Parancsnokaink azt mondták, a nirrodokkal nem lehet szót érteni, fanatikus gyilkológépek. Nem lehet igaz! A saját fajtársaim hazudnak?

Ellenségem a következő szemvillanásban eltűnik a fák között, én pedig rövid merengés után az ellenkező irányba indulok.

Ha akar, simán megölhetett volna, amikor hátat fordítottam neki – dobol bennem a felismerés, de aztán már nem gondolok a halálra, legfőképpen nem az ölésre. Furcsa jókedv kerít hatalmába. Még fütyörészni is kedvem támad, amikor a tilgufák hajladozó ágai szétnyílnak előttem, és az integető növénykacsok barátságosan végigsimítanak rajtam.