Allidallimeli madárdal

Sokáig nagyon szerettem a tillarimadarak énekét, de újabban hidegrázást kapok tőlük. Azóta van ez így, mióta a közvetlen szomszédságomba költözött egy varázsló, aki furán viselkedett. Mezítláb járt, rongyos ruhában, megvetette az anyagi javakat, és állandóan arról papolt, milyen tökéletesek a madarak, példát vehetnénk békés életükről. Ja, meg kopasz volt, állítólag egy balul sikerült varázslat miatt hullott ki a haja.

Minden reggel kiállt az erkélyre, hogy varázsszavakat kiáltson a tetőn ülő tillariknak. Zumudumundur aganana, állandóan ezt ismételgette.

Kérdezem tőle, mi ez a szöveg? Csak annyit mondott, lazítania kell, akkor kisimulnak a gondolatai, és eléri a legnagyobb békességet, majd azt hangoztatta, hogy a madarakat tanulmányozva olyan varázslatot fejleszt ki, ami kitörli az erőszakot a fejekből.

Ezt már túl magasztos célnak tartottam, Aona barbár világán még nem telt el nap harc vagy háború nélkül.

Egyik este a kopasz varázsló eltűnt. De nyomtalanul. Nem látták sehova elmenni, rongyos ruhája az ágyra dobva hevert, szobájának ajtaja bezárva. Elrepült? – kérdezte egy szomszéd, mire nevetés volt a válasz. Néhányan tudni vélték, mennyire tehetségtelen mágus, akinek a varázslatai rendre balul ütnek ki. Valaki mesélte, hogy varázslótanonc korában sokszor a túlvilágról kellett visszahozni, mert alapvető igéket összekevert, de azért a többség jó véleménnyel volt róla, azt mondták, jótét lélek, nem közveszélyes, csak önveszélyes. Én is megszerettem, amíg a szomszédom volt.

Eltűnése után a tillarik felbolydultak, hatalmas ricsajt csapva gyülekeztek a házunk tetején. Nekem nincs bajom ezekkel a madarakkal, derűs, szórakoztató népség, olyanfajta elevenség van bennük, ami felvidítana még egy vízihullát is, de azon az estén valami megváltozott. Egyikük fülsértő hangokat adott ki ének helyett.

Akkor kaptam hidegrázást. Libabőrös lett a hátam, miközben válogatott madárkínzási ötleteim támadtak, aztán meg aggódni kezdtem, arra gondolván, hogy a varázslónak baja esett, és a tillari siratja.

Másnap este újra gyönyörű madárdaltól zengett a háztető. El se hittem, hogy vége a ricsajnak, csodálkozva nézegettem kifelé az emeleti ablakból, és csak akkor világosodott meg minden, amikor meghallottam a földszinti nyílpuskakészítők beszélgetését.

– Hirdessük ki a legújabb fegyverünkről, hogy még egy tillarit is el lehet vele találni.

– Hát… nem olyan jó ötlet. Igaz, a tillari kicsi, de mindenki szereti.

– Mindenki, aki nem hallotta dalolni a tegnapit. Annak még a kinézete is szokatlan volt, a feje tetejéről teljesen hiányzott a toll, mintha kopasz lenne, és olyan hangot adott ki, mint egy életlen fűrész. Nyiszogott, recsegett, megérdemelte a kis görcs, hogy lelőttem.

Azóta borzongok a tillarik dalától, mindig eszembe jut, milyen értelmetlen is lehet a halál.