Amikor azok a kékes pöttyök hullani kezdtek…

Amikor azok a kékes pöttyök hullani kezdtek…

Amikor azok a kékes pöttyök hullani kezdtek az égből, még senki sem gondolt rosszra. Inkább csak meglepődtek. Igaz, a majomemberek esze amúgy is rövid volt, egyszerre több dologgal nem tudtak foglalkozni, de azt biztosra vették, hogy ilyet még nem láttak. Különben minden megszokottnak tűnt. Az a sok-sok szikrázó pont fenn függött az éjszakai égen, és a nagyobb, fényes valami – amelyik néha kerekre hízott, néha lefogyott – az is világított. A legnagyobb majomember ezért csak kinézett, tekintélyesen előreálló homloka alól a hulló kék pöttyökre, majd nyugodtan megvakarta szőrös ülepét. Végül a horda legkíváncsibb nősténye mászott ki a sziklamenedék elé, hogy tömpe ujjával megpiszkáljon egy pöttyöt. Meg is kóstolta, de semmiféle íze nem volt. Túl keménynek találta, így ki is köpte.

– Uhh! – makogott vékony hangon egy majomember csemete, amikor korán reggel felébredve meglátta a tisztáson kéklő tengernyi pöttyöt. Ugrálva rohant feléjük, de egy sebhelyes arcú, öregnek kinéző nőstény elkapta a karját, visszatartotta, és rikácsoló hangon visítozott vele.

Erre a lármára a legnagyobb majomember morogva felült, majd két lábra állva a mellkasát döngette. Kiment a barlangjuk elé, felnézett az égre, és szokatlan dologra figyelt fel. Amennyire el tudta dönteni, a dolog magasan függött, a formája lapos kavicsra emlékeztetett, de a felülete olyan különösen fénylett, hogy egyetlen általa ismert anyaghoz sem tudta hasonlítani.

A horda tagjai izgatottan kántálták a nevét:

– Orrgh! Orrgh! Orrgh!

A legnagyobb majomember elégedetten nyugtázta, ahogy társai hódolnak neki, aztán nyugtalan lett; mint mindig, amikor szólították. Tőle várják a megoldást, nem hátrálhat meg. Magabiztosan előrelépett, megrázta öklét az ég felé, és kisvártatva a hatalmas kavicsnak kinéző dolog egyre kisebb lett, végül szemmel alig látható ponttá zsugorodott. Orrgh vigyorogva nézett a sziklamélyedésben megbújó társaira, de ezzel nem ért véget a különös eseménysorozat. A kék pöttyök váratlanul megmozdultak. Kövér vízcsepphez hasonlóvá dagadtak, és egy pont felé tartottak, mintha vonzaná őket valami. Orrgh gyanakodva beleszimatolt a levegőbe, a homlokát ráncolta, próbált a látottakhoz hasonló emléket felidézni, de nem ment, inkább behúzta a nyakát, és figyelt.

A gömbszerűvé alakult pöttyök fa alakba tömörültek össze, olyan fát formáztak, amelyet a majomemberek ismertek, nem messze a sziklamenedéküktől egész csoport nőtt belőlük. Ezek gyümölcsfák voltak, narancsszínű termésekkel, amelyek felülete tüskés, a belseje édes.

Az új fa egyedül állt a tisztáson. Először kékes fényben játszott, majd átlátszóvá vált, akár a víz, végül úgy kiszínesedett, hogy már nem lehetett megkülönböztetni az igazi fáktól.

A horda tagjain morajlás futott végig, a fiatal hímek élesen rikácsoltak. Orrgh rendreutasító hangon bömbölt egyet, majd megint megvakarta ülepét. Ez mindig megnyugtatta. Társai elcsendesedtek, nemsokára azonban félve lekushadtak, amikor a kék pöttyökből kialakult gyümölcsfa utánzatból titokzatos fénysugár tört az ég felé.

Orrgh érezte, a horda azt várja, hogy ő tegye meg az első lépést. Nem mert a fa gyümölcseiből szakítani, bármilyen kívánatosak látszottak, inkább peckesen kidüllesztette mellkasát, elsétált a fa mellett, persze biztonságos távolságot tartva – hogy bármikor elfuthasson –, de mozdulataival mégis jelezte, hogy ura a helyzetnek. A fa nem lépett fel támadólag, mozdulatlanságát Orrgh behódolásnak vette, derűs arccal lépdelt vissza társaihoz.

A nőstények elismerően bólogattak. Váratlanul a különös fa elszíntelenedett, elvesztette ismerős formáját, egy ideig átlátszó buboréknak nézett ki, majd olyan alakot vett fel, amelynek láttán Orrgh-ot düh fogta el. Alig hitt a szemének. A fából majomember lett, pontosan akkora hím, mint ő. Még a vonásai is hasonlítottak rá, de ezt csak a társai érzékelték, Orrgh nem volt ennek tudatában. Felbőszülve előrelépett, agyát elhomályosította az a tudat, hogy a helyzet megváltozott, harcolnia kell.

Mellkasát zajosan ütögetve közeledett ellenfeléhez, aki rezzenéstelenül állt a tisztáson. Orrgh hatalmasat bődült, többször felugrott a levegőbe, majd fenyegető testtartást vett fel. Mivel az idegen nem moccant, idegesen szaglászni kezdett. Érezte, hogy valami nincs rendben, a rivális majomembernek semmiféle szaga nem volt. Orrgh elbizonytalanodott, kissé meg is könnyebbült, az agyát elhomályosító düh oszladozott; visszaemlékezett a kék pöttyökre, és ez a tudat óvatosságra intette. Egy lépést hátrált, megvetően rámordult ellenfelére, majd visszatért társaihoz. Ott azonnal magához húzott egy nőstényt, és némi dörzsölődés után a magáévá tette. Ez még a fenékvakarásnál is jobban megnyugtatta.

Sziklaszerűen álló hasonmása eközben megváltozott. Alaktalanná formálódott, és mintha a magasra törő fénysugár is felerősödött volna.

A horda tagjai nyugtalanul mozgolódtak, Orrgh elengedte a nőstényt.

A kék pöttyök ismét kavarogtak, pont úgy, mint a forgószélbe került levelek, majd új alakba tömörültek. Előbb színtelenül, majd lassú színváltozással formálódtak egy tökéletesen élethű nőstény majomemberré.

A horda élénkebb lett, a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A legjobb erőben levő hímek a mellkasukat verték, a nőstények felháborodottan makogtak. Orrgh sem volt már nyugodt, zihálva vette a levegőt, dühében elbődült, de a hímek hangja jobban felerősödött, nem hallgattak rá.

A nőstény hasonmás eddig szembenézett velük, olyan rezzenéstelenül, akár egy szikla, ekkor azonban lassan megmozdult, hátat fordított a hordának, és néhány pillanatra ingerlően kidüllesztette a farát. Orrgh ezt nem látta, a hímek közé rontott, vissza akarta szerezni tekintélyét. Vaskos karjával a sziklapadlót csapkodta, senki sem mert szembeszállni vele, ám egyik társa, aki majdnem olyan termetes volt, mint ő, kiszökött a sziklamenedékből, és a nőstény hasonmást kezdte kerülgetni.

Tombolt még egy darabig Orrgh, az erejét fitogtatta, és csak később vette észre mire készül társa. Szíve hevesen vert, a harag elvette eszét, és a rakoncátlan hím elé ugrott. Vicsorított, eszeveszett hangon üvöltött, végül az meghátrált előle. A majomemberek vezére megkönnyebbült, lecsillapodva nézett a valóságosnak tűnő nőstényre, és amikor beleszagolt a levegőbe, összeráncolta alacsony homlokát.

A nősténynek szaga volt. Ingerlő szaga.

Orrgh emlékeiből elillant a gyanakvás, hirtelen nem emlékezett a kék pöttyökre, csak a nőstényt látta; minden más jelentéktelenné vált a számára, valóságosabbnak érezte hordája összes tagjánál. Kinyújtotta a karját felé, közelebb lépett, és akkor megtudta, hogy rosszul döntött.

Gondolatai furcsán lelassultak, olyan érzése támadt, mintha sötét verembe esne, ujjai a semmit markolták, furcsán súlytalan lett a teste, aztán a világ homályba veszett.

*

A horda tagjai félve bújtak össze, amikor vezérük eltűnt. Már nem látszott a tisztáson álló nőstény, különös kavargás támadt a helyén, éles sivítás remegtette dobhártyáikat, majd az ég felé nyúló fénycsóva kihunyt. Egyedül a kék pöttyök maradtak ott, ugyanúgy szétszóródva a fűben, mint reggel.

Orrgh soha nem került elő.

Később Arrgh, a horda új vezetője magában elnevezte a sziklamenedék előtti helyet az Égdarabok Tisztásának, amelyet a majomemberek messze elkerültek, mert a ragadozóknál is jobban féltek a kék pöttyöktől. Erősen hitték, hogy azok elragadják őket a felhők közé, ahonnan nincs visszatérés.