Háborús szerelem

Vidám reggel köszönt rám, Ninn látni akar! Az a lány arannyal vonta be a napjaimat. Féktelenül, ugyanakkor rettentő odaadóan tudott szeretni, amikor a tilgufák védelmében feküdtünk a Három Hold ezüst fénye alatt. Igen, azok a szél nélkül is mozgó fák valóban védelmeztek minket a ragadozóktól, mert Ninn a nirrodok nemzetségéhez tartozik, és érthetetlen kapcsolatban áll a különös erdővel. Hihetetlen, de a fák engem is védelmükbe vettek, amikor az a lány úgy akarta.

Milyen messze vannak már azok az idők, amikor a nirrodok és az axurok esztelenül gyilkolták egymást, amikor kibékíthetetlen ellentét feszült közöttünk. Mára a két faj megbékélt, jóllehet elég csúnyán kezdődött a találkozásuk.

Ninn a Fák Gyermekeinek nevezi a saját népét, bennünket axurokat meg a Tenger Urainak hív. Való igaz, a nagy vízen keltünk át, és hódítóként érkeztünk a tilgufák csodálatos világára, de a hódításnak hamar vége szakadt. Az eleinte utolsó vérükig védekező nirrodok egyik pillanatról a másikra teljesen megváltoztak, letették halálpontos hajítótőreiket, és barátsággal közeledtek felénk. Még veszedelmes erdejükből is eltűntek a mérgező és zsibbasztó fenevadak.

Én már a második hadsereggel érkeztem, így nem is kellett harcolnom, mert akkorra a nirrodok megszelídültek. Ninn tóparti kunyhója közelében állomásoztam, és az a bolondos lány teljesen elvarázsolt. Harcostársaim hiába figyelmeztettek, hogy ne menjek utána, nem bírtam ellenállni. Amikor édes mosolyával, csilingelő kacajával hívogatott, követtem a lombok közé. Közben tartottam tőle. Erősen szorítottam a kardom markolatát, amikor végre megérinthettem, de Ninn rám vetette azt a megfejthetetlen pillantását. Megszólalni sem tudtam, puha ajka belém fojtotta a szót. Ujja a bőrömet cirógatta, teste hozzám simult, olyan hihetetlen érzés öntött el, amit még soha nem tapasztaltam… aztán váratlanul kihunyt minden öröm. Ninn eltűnt a sűrűben.

Nem találtam meg. Három teljes napig nem mutatkozott, miközben vakon bolyongva, szünet nélkül az érintésére vágyakoztam. Vad gondolatok születtek agyamban, még a seregből is megszöktem volna, csak hogy újra érezzem a jelenlétét, ám a negyedik napon előtűnt a semmiből, és tóparti kunyhójához vezetett.

Gyönyörű, leírhatatlan napok következtek, még a holdfény is reszketett, amikor összeolvadtam Ninn testével. Minden tagom bizsergett, bensőm legutolsó sejtje is izzott, mert a nirrod lányok ölében csoda rejtőzik, és ebből az axur nőknek csupán halvány másolat jutott. Ninn feledhetetlen volt, annyira más, mint akiket eddig ismertem. Bolondos természete, csilingelő hangja valami újat mozdított meg a lelkemben, egyfolytában nevettünk.

A boldogságnak azonban hamar vége szakadt, Ninn újra eltűnt. Egy katonatársam azt állította, hogy másik tábor közelében látták, ott is harcosokat csábított… de én nem hittem el. Bizonyára irigykedett az a fickó, azért mondott ilyet. Más meg azt állította, hogy a nirrodoknak különleges képességük van, elbűvölik az axurokat, hogy boldogtalanná tegyék őket. Ugyan már! Hogy tételezhet fel arról az angyali lányról ilyet?

Ostobák. De most kiderült, hogy nekem van igazam. Eltelt egy hónap, és Ninn üzent, hogy újra látni akar. Igaz, azóta megérkeztek otthonunkból az axur telepesek, sok-sok fajtánkbeli nővel, és a bánatomat enyhíteni kellett valahogy. Így jöttem össze Mekarral. Jól megvagyunk, az is kiderült, mennyire közös az érdeklődési körünk. Egy alkoholtól ólmos estén még az is megfordult a fejemben, hogy összekötöm vele az életemet, de most úgy érzem, Ninn egyetlen intésére ott fogom hagyni.

A fák sora ritkul, a szívem a torkomban dobog, a fülem furcsán zúg az izgalomtól, amikor a tópart feltűnik. Közel a móló, egy hatalmas tilgufa mögött nemsokára felbukkan a kunyhó, amelyhez annyi csodálatos emlék köt. Ninn hosszú, átlátszó ruhában lép elő. Aranyos hajának csillogása a Három Hold vízen úszó tükörképét is elhomályosítja. A bőrén mindig van valami visszafogott ragyogás, ami csak éjjel tűnik elő. Ez a halovány fény most is kirajzolja a ruha alatt hetykén előremeredő melleit. El akarok veszni a nirrod lány puha szorításában, vékony, de izmos testének rejtett mélységeiben, amikor Ninn ruhája kibomlik, és bőrének zöldes árnyalata bársonyos bíborba fordul. Égő hév borít el engem is, tudom, bőrének színváltozása az izgalom jele. Engem akar, csak engem.

– Édes, Ninn! – suttogom, de ő kunyhója felé fordul, arcát nem láthatom, a haja eltakarja. Pillantásom testének smaragd és bíbor körvonalára vetődik, és hátulról nézve még inkább feltüzeli vérem.

Hirtelen megnyikordul a kunyhó ajtaja, ismerős árnyék tolakodik ki rajta, de csak megáll, titokzatos arccal figyel.

– Mekar! – nézek rá bénultan, és az égboltot zuhanni látom a megdöbbenéstől.

Ninn édesen mosolyogva fordul felém, míg az esti fény lágyan végigfut kecses nyakán. Csak ennyit mond:

– Végleg el kell, hogy eresszelek.

Kifakulnak a színek, némaság szorul belém, de csüggedtségem pillanatokon belül haraggá válik.

– Te szuka! Megfenyegetted, ugye? – ordítok Mekarra, aki meg sem mozdul, szoborként mered a nirrod lányra. Leperegnek róla a szavaim.

Ninn nyakán a légzőnyílások puhán vibrálnak, varázsos ajkát nyitja.

– Mi teljes szabadságban élünk, Horr – mondja kedvesen.

Furcsa kábulatot érzek a név hallatán. Ismerős, emlékeim azonban megrekednek, olyan érzésem támad, mintha magas falra próbálnék felmászni, hogy átnézzek felette, de nem sikerül, mert valami mindig visszahúz, mire elérném a peremét.

Mekar továbbra is a nirrod lányt nézi, tekintetében furcsa ragyogással, mintha meg lenne bűvölve. Ninn tovább beszél.

– A mi népünk lányai mindig izzani akarnak, és a te tüzed már halványulóban van. Mást találtam… igazi lángot! – lép hátrább. Megfogja Mekar kezét, és varázsos bőrének zöldes árnyalata újra bíborba fordul.

Megszédülök, olyan erővel tép szívembe az iszonyú felismerés, ahogy a két nő összesimul. Agyam elborul, az összes indulatom a karomba száll, robbanásszerűen lendülök előre, öklöm letaglózó erővel találja el Mekar arcát. Az axur nő megtántorodik, de nem hagyok neki időt, hogy magához térjen, ütéseim szaporán záporoznak, és amikor magatehetetlen rongycsomóként elterül, még akkor sem hagyom abba. Féktelen kegyetlenséggel csépelem arcát, amíg alaktalan, véres masszává nem válik, és őrjöngő haragom fátyla csak akkor lebben fel, amikor Ninn csilingelő kacaja áttöri megszállottságomat.

Még látom, ahogy a lány teste beszökken a tilguk foszforeszkáló törzse közé, a különös ágak azonban fenyegetően tekerednek, nem juthatok közéjük.

Ninn gúnyos hangja messziről hallatszik.

– Végre egymást gyilkoljátok! Nekünk nem kell harcolnunk, elvégzitek a piszkos munkát helyettünk!

Halotti csend telepedik az erdőre, és rádöbbenek, hogy a háború egy percig sem szünetelt.