Goyra

A palota komor kövei alig tükrözték vissza az égfény arany-fehér szikráinak játékát. Közeledett az alkony, ilyenkor a világosság amúgy is letűnőben szokott lenni, de mióta Aona világát a sötét fellegek megszállták, a homály nem tágított, leple fojtogatón telepedett a levegőre. A fény hiánya szinte szorongatott, a fekete felhőkarmok közül a világosság szikrái nem jutottak ki, pedig állandóan kibúvókat kerestek.

Goyra palotájának feketesége vetekedett az ég homályával. Éles kardként álló tornyaival úgy állt Nelladallimel városának világos házai fölött, akár egy király a térdeplő szolgák előtt. Goyrát azonban nem nevezték királynak. Szellemúr, így suttogtak gurr harcosai a háta mögött. Ő volt az, aki a túlvilágról megidézett szörnyeinek erejével döntötte meg a várost, és igázta le lakóit, a dellírek népét.

Most toronyszobája ablakából nézte a háborgó fellegeket. Szabálytalan arcának mély ráncai kihangsúlyozták nyugtalanságát, parancsoláshoz szokott szája lefelé biggyedt, a kevés fény, ami beszűrődött az ablaknyíláson, fekete bőrének szabálytalan kidudorodásain játszott. Palotájának mélyére azonban alig hatolt be a kinti világosság, a falakat a kőpadló vájataiban bugyogó ragacsos folyadék izzása világította meg, ettől a sötét toronyszoba pokolbéli árnyalatot kapott.

Goyra kanyargó rúnákkal borított köpenye meglebbent, büszkén felszegte állát.

– Félelmetes fajunk hatalmát nem törheti le semmi. Nemsokára a gurrok fogják uralni egész Aonát – mondta.

Essuill felkapta fejét ura hangjára. A gurr nő egy hatalmas ágyon ült a fal mellett, csupán sűrűn szőtt fekete háló fedte testét. Az arca fiatalnak tetszett, de rücskös bőrének halotti sápadtsága, a szeme alatti vérvörös foltok és hosszú hajának fehérsége alaposan öregítette. Csontos karja éles ellentétben állt masszív altestével, karmos ujjakban végződő vastag lábait apró pikkelyek borították.

Jeges szél süvített végig a szobán, és Essuill lecsukta a szemét

– Gyere közelebb! Hadd érezzem lelked fagyos hidegét – sóhajtott. Hátradőlt az ágyon, vékony karjával hívogatóan intett Goyra felé.

A mágus arcát vicsorgó fintor torzította el, tüskésbőrű fekete kezével türelmetlenül legyintett.

– Hogy égne ki a lelked! – sziszegte. A nő azonban mosolyogva markolt bele az alatta levő durva matracba.

– Vad vihart kavarnak bennem a szavaid – nyögte, és a háta ívben meghajlott.

Ez Goyrát nem hatotta meg, szigorú tekintetet vetett Essuillra.

– Ne háborgass most!

– Gyere és simogass meg borzongató leheleteddel! – sóhajtozott a nő, ám hirtelen forgószél támadt a szobában, ereje felemelte hajkoronáját.

Szeme tágra nyílt. Megigézve nézte, ahogy a Szellemúr köpenye vadul leng, és magasra emeli fekete kezeit. Szavai mintha a távolból szóltak volna hozzá.

– Borzongani akarsz, fúria? Komolyan borzongani szeretnél? Tőlem megkapod! Csak meg ne bánd! – Goyra olyan kacajra fakadt, hogy Essuillt kirázta a hideg.

A toronyszoba közepén a levegő vibrálni kezdett. A szél még jobban felerősödött, színesen rohanó fények terjedtek szét sugárirányban, a középpontban pedig megfoghatatlan mélység tárult fel. Essuillnak erősen kapaszkodnia kellett, nehogy az örvénylés beszippantsa, és bár az ágyon feküdt, szédülés környékezte. Ekkor a szél iránya hirtelen megfordult, ereje azonban nem csökkent, hanem felerősödött, aztán az egész kavargás falként befeszült a padló meg a mennyezet közé, és egy ovális nyílást formázott.

– Tértükör! – borzadt el Essuill. Goyra átjárót létesített Aona két távol eső pontja között, gondolta. Eszébe ötlött a dellírek elleni csata, amikor a mágus ugyanilyen kaput nyitott meg, ahonnan ellenállhatatlanul és végeláthatatlanul özönlöttek elő az ocsmányabbnál ocsmányabb lények.

A térkapuról az jutott eszébe, hogy fátylat lát, ami ködösen lüktet, mintha élne, ám a nyílásból kinyúlt egy háromujjú kéz, éles karmaival belekapaszkodott az örvénylés nem létező peremébe, és hamarosan láthatóvá vált egy olyan borzasztóan vadállati szörnypofa, amelyet Essuill a rémálmaiban se látott.

A hatalmas szájhoz tartozó test kicsúszott a szoba kőpadlójára, felfedte ocsmányságának minden részletét. Bőrét tüskék és szabálytalan dudorok tarkították, helyenként hiányzott róla a hámréteg, és előtűnt vöröslő húsa is. Testével egybeforrt feje hatalmas féregre emlékeztetett, számtalan végtagja kalimpálva kutatott áldozat után, kitárult nyáladzó, fogak nélküli álkapcsa, karmos keze irtózatos erővel rázta meg Essuill ágyának fémrácsát.

Amikor a fém meghajlott a bestia erejétől, a nő csak ekkor döbbent rá a valóságosságára. Felsikoltott. Undorítóan bűzös leheletet érzett, éles karmok ragadták meg, és teljesen eluralkodott rajta a félelem. Eszeveszetten rángatózott, menekvés azonban nem volt, a karmos kezek belevájtak a bőrébe. Ettől egészen megmerevedett, moccanni sem mert, csak az óriási szájat látta maga előtt, benne az undorító nyelvet, ami vadul vonaglott. Szinte kívülállóként szemlélte, ahogy a gyűrűs száj lassan rákúszik a lábára, és összezáródik. Erős szívást, szorítást érzett a lábszárán, majd az érzés feljebb siklott.

Nem bírta tovább. Tombolva vonaglani kezdett, öklével ütötte az óriási férget, persze eredménytelenül, amikor hirtelen a szorítás mégis megenyhült. A hosszúkás bestia szája félig kinyílt, a borzalmas fej hátrább húzódott – mintha láthatatlan erő húzná –, aztán undorító cuppanással megint összezárult, és Essuill rémülten vette észre, hogy már a combja is eltűnt benne. Keze görcsösen markolta a matracot, amíg a puha, mégis ellenállhatatlan szorítás az egész altestét bekebelezte. Már nem érezte a lábát, vadul rángatózott, sikoltozott.

A Szellemúr hátrahúzta előretartott kezét, mire a szörny is hátrább kúszott, mintha láthatatlan kötelek kapcsolták volna egymáshoz őket.

Essuillnak már nem volt ereje az ágyba kapaszkodni, a bestia őt is magával húzta, a kavargó térkapu felé. Látta a kavargó fényeket, forgott a világ, szédülés fogta el, amikor fülsértő visítást hallott. Annyira magán kívül volt a rettegéstől, hogy először nem is tudatosult benne: a lény visít. Aztán meglátta a kék szikrákat, amelyek újra és újra belemartak a bestia rücskös testébe.

Az ellenállhatatlan szorítás teste kétharmadát bekebelezte, tehetetlenül csúszott a tértükör kavargása felé, a visítás már-már elviselhetetlenné vált, ezért a fülére tapasztotta a kezét, már az sem érdekelte, ha végleg elmerül az óriási szájban, csak ne halljon, ne érezzen semmit.

A száj azonban mégsem nyelte el, a szorítás megszűnt. Elengedték. A bestia vinnyogva hátrált, a kék szikrák teljesen beborították, nyomukban sercegő füstölgés támadt, égett hús szaga terjengett, és a lény kínok között, merült vissza a tértükör forgatagába.

Tökéletes csend lett, amit a Szellemúr démoni kacaja tört meg. Hangja olyan szaggatottan hullámzott a vibráló levegőben, akár a sziklákon megtörő hullámok robaja. Essuill szívének dübörgése csak lassan csitult el. Reszkető kezével, teljesen összegubancolódott haját próbálta rendezgetni, majd szenvedő arckifejezéssel tapogatta ruhája lyukain kilátszó, véraláfutásokkal és karmolásokkal borított bőrét.

– Köszönöm, uram! – suttogta. – Köszönöm a borzongást!

A Szellemúr nem lepődött meg. Ismerte a nőt, hosszú ideje volt az első számú ágyasa, Essuill szenvedélyesen szomjazta a félelmet, ugyanakkor nehezen lehetett igazán megijeszteni. A mágus egyre nehezebben tudta elhitetni vele, hogy nem könyörül rajta. Az utolsó pillanatban mindig megmentette, de azt is érezte, hogy egyszer majd kicsúszik a keze közül az irányítás, és hagyja meghalni Essuillt. Sejtette, a nő is tudja, milyen cérnavékony határvonalon táncol, mégis állandóan kihívta maga ellen a sorsot. Ez a szál tartotta össze beteges kapcsolatukat, de mindketten tudták, a cérnaszál bármikor elszakadhat.

A nő még mindig remegett.

– Rossz kedved van, uram? – kérdezte.

A mágus becsukta izzó szemét. Most, hogy kiélhette hatalmát, nyugtalan lelkiállapota lecsillapodott.

– Igen. Rosszat álmodtam…

Essuill vékony hangon felnevetett.

– Mesélj, kíváncsi vagyok arra az álomra, amely megrémíti Aona leghatalmasabb urát!

Goyra közelebb lépett a nőhöz.

– Nem az álom rémít meg, hanem az, aki megjelenik benne. Tudom, hogy létező személy. Ismeretlen mágiája segítségével be tud lépni a tudatomba, és az a félelmetes benne, hogy nem tudok védekezni ellene.

– Tehát valaki irányítja az álmaidat? – fésülgette karmos ujjával a haját Essuill, majd választ sem várva szőtte tovább a gondolatait. – Mit akar tőled?

A Szellemúr az ablakon kifelé kémlelt, de a kinti sötétség nem engedett a távolba látni.

– Húszezer rabszolga dellírt szeretne, akik majd felépítik a várát.

– Micsoda szemtelenség… mégis mit képzel magáról? Ki lehet ez? Ismered? – pattogtak a kérdések a nő vértelen ajkairól.

Goyra kényszeredetten felnevetett.

– Még nem árulta el a nevét, de a mi népünkből való… ő is gurr. Mindig csak egy kis darabot mutat az alakjából, a többi része ködbe burkolózik. Láttam már tűhegyes fogakat, szeszélyesen csavarodó agyarakat, pikkelyes bőrt, éles tarajokat, és a legfurcsább az egészben az, hogy minden alkalommal más alakban mutatkozik meg.

– Biztosan ugyanaz a személy? – kétkedett Essuill.

– Bármilyen alakban jelenik meg, minden alkalommal egy semmi máshoz nem hasonlítható, nyomasztó érzés telepedik rám. Erről megismerem.

Essuill arcán, még a vörös foltok is kifehéredtek. Keze reszketett.

– Nem lehet, hogy maga a teremtőnk, a fékezhetetlen Solloth jelenik meg neked?

– Solloth isten. Nincs látható alakja.

– De a hatalma végtelen. Hátha most…

– Hallgass már, ostoba! – Goyra feldühödött. – A felsőbb hatalmak léte számunkra felfoghatatlan világ. A szellemi lények annyira magasan állnak felettünk, a mi pondró életünk annyira nem érdekli őket, mint ahogy a ragadozót sem izgatja, az áldozata bőrén tenyésző élősködő! – Rekedten kiabált, majd fekete kezével megragadta a nőt, vadul felrántotta az ágyról, és az ablakhoz ráncigálta.

– Nézd meg ezt a várost! – mutatott Nelladallimelre. – Minden a testünket szolgálja benne, a legfinomabb portékákat áruló kereskedéstől a legbűzösebb csehón keresztül az utolsó szajháig. A szellemi lények elnyerték az igazi boldogságot, régen kiszabadultak hitvány testük rabságából.

– Én szeretem a testemet, nem akarok megszabadulni tőle – pislogott Essuill.

– Ebből látszik, milyen együgyű a gondolkodásod! Ha nem lenne tested, nem kellene félned a haláltól. Gondolj bele, minek kellene a teremtő istenünknek egy vár? Egy testetlen szellemnek.

A nő most már hallgatott, megpróbált hozzásimulni Goyra sötét testéhez, aki egy mozdulattal visszadobta az ágyra.

– Biztos lehetsz benne, az engem kísértő lény nem isten, de azt is érzem, hogy még nálam is szomjasabb a hatalomra. Én nem engedek a birodalmamból egy szemernyit sem!

– De hát mivel fenyeget, ha nem teljesíted az akaratát? – húzta össze magát az ágyon Essuill.

– Azzal, hogy eljövök testi valómban – hallottak egy rekedten sziszegő hangot az ajtó felől.

Még Goyra is összerezzent.

Azonnal megperdült, a nő pedig megkövülten meredt a megjelenő alakra, aki egy dísztelen, éjfekete köpenyt viselt. A köpeny a földig ért, belőle csak két iszonyúan hosszú kéz, és egy aránytalan fej látszott ki.

– Ki vagy? – kérdezte a Szellemúr sötéten.

Az idegen körül sárga aura fénylett. Magabiztosan lépett be a toronyszobába, majd sziszegő hangján újra megszólalt:

– Mágus vagyok, méghozzá a legnagyobb Aonán. Te viszont nem engedelmeskedtél az akaratomnak! Orcátlan merészségedért meg foglak büntetni.

Goyra démoni kacaja belehasított a sötétségbe, mire a falak melletti ragacsos folyadék izzása elhalványult egy pillanatra.

– A legnagyobb mágus lennél egész Aonán? Engem kifelejtettél a számításból, idegen! Elárulom, hogy végzetes hibát követtél el azzal, hogy idejöttél! – mennydörögte, de hangjában bizonytalanság csendült. El sem tudta képzelni, az idegen hogy tudott észrevétlenül bejutni palotája legfelső szobájába, amikor őt gurr harcosok ezrei védik.

– Eljöttem a húszezer dellír rabszolgáért, és elviszem még a katonáid felét is, hogy felügyeljék a váram felépítésére szánt foglyokat – sziszegte szemtelenül az idegen mágus.

A Szellemúr izzó szemei teljesen eltűntek mély szemgödreiben, robosztus alakján látszott, hogy majd szétrobban a dühtől, de nyugodtságot erőltetett magára, és gúnyosan válaszolt:

– Ahogy kívánja sötétségességed! Mást nem parancsol? A rendelkezésére bocsáthatom néhány száz ágyasomat is, csak egy szavába kerül.

Ám mielőtt az idegen válaszolhatott volna, kavargó szél támadt a szobában, és süvítése elnyomott minden hangot. A Szellemúr magasba emelte kezét, mire előtte kialakult egy újabb tértükör.

A lüktető fényörvény vadul lengette a mágusok köpenyét, szél süvöltött, Goyra túlvilági hangja azonban túlharsogta a forgatagot.

– Szóval mágus vagy? – nevetett. – Akkor mutasd meg, hogy méltó vagy erre a névre!

A fekete köpenybe burkolózott alak némán tűrte a szelet, hátrább sem lépett – pedig a tértükör pont előtte kavarogott –, csak kissé emelte fel kezét, amelyen nem ujjak, hanem hegyes tüskék sorakoztak, mint a fűrészfogak. A fegyvernek is beillő végtagon sárga szikrák pattogtak, és ahogy az idegen fején a hegyes fogakkal telerakott száj vicsorgó mosolyba fordult, úgy kúszott fel az ágyon fekvő nőben valami iszonyúan rossz előérzet.

A tértükörből szemkápráztató fényesség csapott ki. Áttetsző szellemalakok sokasága tűnt elő, akik fehér karmaikkal marcangolni kezdték az idegen mágust. Sebet azonban nem tudtak ejteni rajta. Ahogy hozzá értek, izzó aurája minduntalan felerősödött, átterjedt a szellemtestekre, amelyek ilyenkor hátrább rebbentek, magasabban köröztek, majd újra és újra lecsaptak.

A fekete mágus azonban nem törődött velük, furcsa kezét összeakasztotta a mellkasa előtt, hüllőszemét becsukta, mire a levegő megremegett, és a toronyszobát olyan jeges fuvallat borzongatta meg, amelynek hidege még Essuill testét is megborzongatta. Egyedül Goyra vörösen izzó alakja körül tört meg a fagyos levegő, forró gőz csapott fel körülötte, néhány pillanatra elfedve alakját.

Ezzel szemben a tértükör őrült kavargása helyenként megszilárdult. Noha a szél élesen fütyült benne, lassan fehér kristályok borították el felületét, lassan, megállíthatatlanul terjedve szét, és amikor ezek a kristályok teljesen ellepték, abban a pillanatban elállt a szél. Az idegen mágus magasra emelte tekintetét, ezzel együtt a tértükör is emelkedni kezdett, egészen a toronyszoba boltíves mennyezetéig, majd iszonyú robaj hangzott fel, kavargó por borította el a levegőt.

Sokáig semmit sem lehetett látni. A Szellemúr hitetlenkedve nézett fel kedvenc toronyszobájának tetejére, de csak a magasban szálló sötét fellegeket látta. A nehéz tető, köveivel, gerendáival, cserepeivel együtt, nyomtalanul eltűnt, csak a szoba falai álltak körülötte magányosan.

De még nem volt vége. A sárga színnel izzó aura, amely a fekete köpenyes mágus körül lebegett, eddig nem tapasztalt mértékben felerősödött, fénye vonzani kezdte a még mindig repkedő szellemalakokat, majd egy hirtelen fellángolásban, nyomtalanul elnyelte azokat.

A Szellemúr fekete bőrén izzás terjedt szét, arcát harag torzította el, vörös láng csapott ki kezéből. Vad szikrapattogással kelt birokra a két mágus energiája, és nem sokkal később az idegent körülvevő aura pislákolva elenyészett.

Goyra arcán mosoly jelent meg.

A magasban kúszó fellegek között nagyon halovány ezüst szikrák pislákoltak csak, beköszöntött az éjszakai sötétség, ezért alig lehetett látni, ahogy a fekete mágus megadóan leengedi a karjait. Alakja most kisebbnek tűnt, de a torz mosoly nem tűnt el.

Essuill megkönnyebbülve lélegzett fel, bár a lelkét nyomasztó érzés nem múlt el, sápadt képén elégedett kifejezés ült. Büszkén nézte hatalmas Szellemurát, aki felsőbbrendű testtartással méregette meggörnyedt ellenfelét.

– Most pedig mondd meg a nevedet, hogy tudjam, mit kell a fejfádra írni, „mágus”! – szűrte gúnyosan a szavakat Goyra.

– Shuggur a nevem, és Aona legnagyobb varázslója vagyok – sziszegte a fekete köpenyes, a száján még mindig furcsa félmosollyal.

– Öld meg! – kiabált Essuill. – Megérdemli a halált a hitvány hencegő!

A Szellemúr szótlanul emelte fel fekete kezét.

A tomboló vihar szele gyenge fuvallat volt ahhoz az energiához képest, ami ekkor szabadult el. A felcsapó lángok között az idegen alakja teljesen eltűnt, sem ideje, sem ereje nem maradt a védekezésre, teste hangtalanul a kőpadlóra dőlt.

Essuill megbabonázva nézte a tüzet, amikor váratlanul kék villanás hatolt az ég felé, és az egész vár megremegett, mintha hirtelen földlökés érte volna. Abban a pillanatban a nő lélegzete kihagyott, és soha nem tapasztalt, furcsa érzés kúszott fel tagjaiban.

– Milyen édes borzongás! – vélte először, de amikor jeges marok szorította össze a szívét, és gondolatai rendellenesen lelassultak, már érezte a bajt. Egy ellenállhatatlan hatalom tolakodott elméjébe, az életerejét szívta, iszonyatos erővel rángatta tudatát. Valahonnan a magasból látta a testét az ágyra dőlni, aztán mindent elnyelő szorításba került, de ebből már nem érzékelt semmit.

Goyra elégedetten lebbentette meg rúnákkal díszített köpenyét. Fújt egy nagyot, majd megvetően nézett a nő felé.

– Elájultál a fúria? Most igazán megijedhettél – nevetett, de Essuill már fel is ült az ágyon.

Ekkor testőrparancsnoka lépett be a toronyszobába.

Hatalmas gurr volt, busa fejét le kellett hajtania, ahogy bejött. Csodálkozva nézte a padlón fekvő holttestet, és az eltűnt tető helyén tátongó ürességet. Mögötte katonák tűntek fel.

– Elaludt az egész testőrség, hogy csak most értetek ide? – bömbölte Goyra.

A testőrparancsnok értetlenül hebegett.

– Nem ment fel a toronylépcsőn senki, uram! Végig őrt álltak a harcosaim – mutogatott izgatottan a háta mögé.

– A robbanásokat sem hallottátok, amiben elszállt az egész torony teteje? – süvített Goyra hangja.

– Hallottuk, de nem mertünk zavarni, uram. Azt hittük hancúroztok… – pillantott kétségbeesve Essuillra.

A Szellemúr egy intéssel elvágta a szavát.

– Vigyétek, és égessétek el ennek a mágusnak a testét! A csontjai se maradjanak meg!

A katonák kivonszolták a holttestet. Közben Essuill lemászott az ágyról. Öltözékének lyukain kivillant fakó teste, haja csapzottan lógott. Elég rozoga benyomást keltett, de gyorsan felegyenesedett, Goyra elé állt, és vékony hangján ezt mondta.

– Shuggur a nevem, és Aona legnagyobb varázslója vagyok.

A Szellemúr akkorát ordított, hogy beleremegtek a megmaradt falak. Mélyen ülő szeme nem árult el semmilyen érzelmet, csak fekete kezének tétova mozdulatán látszott bizonytalansága. Essuill körül sárga aura öltött alakot, fakó arcán ugyanaz a félmosoly ült, mint az imént elégett fekete köpenyes mágus ábrázatán.

A vár ura hátrább lépett. Alakja vad forgásba kezdett, titokzatos rúnákkal telerótt köpenye szállt körülötte, bőrének vöröslő izzása erősödött. Varázsenergiái robbanásig feszültek. Essuill védekezően emelte fel vékony karját, de pattogó szikrák borították el testét, vonaglott a fájdalomtól, bőrén lángok futottak végig, feketére égett foltok terjedtek szét rajta, arca eltorzult a kíntól, amikor rongyként a kőpadlóra dőlt. A Szellemúr kedvenc ágyasa üvegessé váló szemébe nézett, mintha választ várna ki nem mondott kérdéseire, de a nő már nem moccant. Fekvő testéből kék villanás lőtt az ég felé, majd a falak hevesen megremegtek, és újra úgy tűnt, mintha földlökés érné a várat.

A testőrparancsnok az ajtóhoz húzódva nézte a jelenetet, ám most teljesen váratlanul térdre bukott, és üres szemmel meredt maga elé. Egy pillanattal később, mintha mi sem történt volna felállt, húsos szája egyik fele mosolyra húzódott, és öblös hangon ezt mondta.

– Shuggur a nevem, Aona legnagyobb varázslója vagyok.

Goyra éppen ágyasa mozdulatlan teste fölé hajolt, amikor meghallotta az ismerős szavakat. Összerándult, hitetlenkedve nézett testőrparancsnokára, aztán eszelősen kacagni kezdett, majd olyan váratlanul hagyta abba a nevetést, hogy a beálló csendben egy magasan fölöttük repülő madár szárnycsapkodását is hallani lehetett.

– Ketten maradtunk, varázsló! – szólalt meg újra az óriási gurr, egészen furcsa hangon. – Ha megölöd a testőrparancsnokod testét, már csak egyvalakibe tudok belebújni, de ha kiáltasz katonáidnak, akkor is ugyanaz történik, te meghalsz!

– Ez lehetetlen! – roggyant meg Goyra lába. – Ilyen erő nem létezhet… a túlvilág ezt nem hagyhatja – hebegte.

– Pedig igaz! Legyőztem a halált! Lelkem elkerüli az enyészetet, és birtokba veheti bármelyik halandó testét.

– Ki vagy te? – suttogott megtörten a Szellemúr, miközben a testőrparancsnok idomtalan alakját sárga színnel izzó aura vette körbe.

– Meira vagyok, Aona új fajának tagja! – sziszegte halkan Shuggur, és Goyra akarata elhomályosodott. Megérezte az ellenállhatatlanul tolakodó szorítást, amelyet már álmaiban is tapasztalt, most azonban sokkalta erősebben tört rá, lerázhatatlan béklyóba fonta elméjét. Nem tehetett mást, lerogyott az izzó akarat előtt.

– Mit akarsz tőlem… meira?

– Kapsz tőlem egy esélyt, de választanod kell! Engem fogsz szolgálni, vakon teljesíted minden parancsomat, vagy átveszem a helyedet a testeddel együtt, és a lelked örökre a túlvilágra költözik!

– Egyik sem túl fényes jövő.

– Ha aláveted magad akaratomnak, feltétlen engedelmességet követelek, cserébe azonban te is kapsz valamit, megosztom veled a legnagyobb hatalmat, amit Aonán elérhetsz… a lélekvándorlás mágiáját.

– Én is meira lehetek?

– Igen Goyra, felülemelkedhetsz az idő csapdáján.

A Szellemúr szíve megdobbant. Az öröklét lehetőségét kínálták neki, de tudta, ha elfogadja, már sohasem lehet többé szabad. Érezte, Shuggur bilincsbe fogja verni a lelkét, visszavonhatatlanul és végérvényesen.

– Fogadd el, több lehetőséged nem lesz – sugalmazta átható tekintettel a meira.

A Szellemúr körbenézett toronyszobája romjain, aztán fejét lehajtva válaszolt.

– Solloth sötét lelkére fogadom, téged foglak szolgálni, meira. Az idők végezetéig. – Becsukta szemét, majd ahogy Shuggur sárgán izzó aurája rávetült, az éj apró szikrái félve halványultak el az égbolton.

Elméjében mérhetetlen mohósággal kutatott egy ismeretlen akarat. A meira vérszomjas ragadozóként tépte szét ellenállásának utolsó bástyáját, hogy a helyére végzetes életerejének démoni hatalmát telepítse. A Szellemúr ismeretlen mélységbe merült, ahol a csend volt a leghangosabb úr, és ahova az élet rezdüléseinek legapróbb lüktetése sem jutott el. Azt hitte, szétolvadnak a sejtjei, már semmit nem érzett, sűrű kocsonyaként folyt szét benne az élettelen szürkeség.

Az idegen akarat letette élősködőit, elfoglalta bástyáit, és lelke lassan emelkedni kezdett a végtelen csendből. Lüktetés hatolt csontjaiba, szétesni akaró gondolatait égő fénygömb húzta össze, majd sziporkázó fénnyel teli folyosón indult el, hogy a végén megtapasztalja a végtelen szabadság hátborzongatóan kellemes szárnyalását. Már tudta, többé nem kell félnie a haláltól, mestere végzetes energiái megszabadították tőle, de egyben bilincsbe is verték.

Ahogy felállt a foghíjas romok között, szemében élénksárga izzás váltotta fel a tompa vörös fényt, és Nelladallimel megtört dellírjei még nem sejtették, hogy valódi gyötrelmeik csak most fognak igazán elkezdődni.