Terry
Pratchett egész életében ragaszkodott ehhez, mármint a hülyeséghez, amit
hatalmas lelkesedéssel, tehetséggel fejlesztett külön tudománnyá, de a
legnagyobb érdeme mégis az, hogy számára az ember a legfontosabb. Íróként
elfogadta embertársait minden hibájukkal együtt olyannak, amilyenek.
Intelligensebb
szereplői vész esetén futásnak erednek, gyakran megállapítják, hogy úgy
általában senkinek nem tesz jót, ha baja esik, de leginkább saját maguknak nem.
Írásaiban lehet egy bőröndnek emberi szíve, még szerelmi bánatba is eshet, és kulcsfontosságú
szereplő lehet egy orangután, aki csupán két hangot tud kiadni. Terry Pratchett
pimaszul a szemünkbe vághatta leírás helyett, hogy az a város pontosan úgy néz ki, mint
ahogy egész életedben emlékezni fogsz rá, mégis megbocsátunk neki, mert sorai
között mindig ott bujkál sok-sok gondolat, amiért egy-egy regénye végére úgy
érzed, érdemes volt olvasni.
Nála a
halál sohasem közömbös, mint egy akciófilmben, vagy ha mégis, mindig vicces.
„Zaj hallatszott mögüle, mire megfordult. – Mi… – kezdte, ami elég vacak
szó ahhoz, hogy ezzel fejeződjön be egy ember élete.”
Terry
Pratchett 1948-2015.
„A
híresztelések szerint a halál nem kegyetlen – csupán borzasztó, borzasztóan jól
végzi a munkáját.”
Ezzel
most vitatkoznék, csupán hatvanhat éves volt.