Szeretek gondolkozni. Nem, ettől még nem
vagyok űrlény, a Földön születtem, itt is élek, legalábbis a testem itt van, csak
a képzeletem szokott máshol járni. Ezért írok.
Egy regény sokféle módon
születhet. Van, aki a fejében ír elnagyolt vázlatot, és azonnal nekikezd; van,
aki mindent a legapróbb részletig eltervez az írás előtt, és e két szélsőség
között is működik a dolog, de aki írásra adja a fejét, bármelyiket választja
is, sose lesz ugyanolyan a végeredmény, mint a vázlat. Mert írás közben jönnek
jó ötletek, meg persze a regény szereplői is beleszólnak. Miért ne tennék? Az ő
sorsukról van szó. Különben mindent nem tervezhetsz meg, mert ha így teszel,
már kevés értelme van leírni – szerintem.
Én valahol az arany középutat
képviselem ebben a mezőnyben. Van cselekményvázlatom, de az csak
kulcsmondatokat tartalmaz – lényegre törően: ki, mit, kivel és miért fog tenni.
Sakkjátszmának vagy társasjátéknak fogom fel az írást, ahol abszolút főnök
lehetek, mert igazi ellenfelem nincs, csak célom – bejárni a játékteret, elérni
valamelyik sarkába, közben levenni az akadályozó bábukat. Megjegyzem, ez néha
igen durvára sikerül, például az egyik regényemben legalább huszonöt szereplőm
meghalt, pedig még csata sem volt benne. Az elhullottakat néha sajnálom, de
íróként kíméletlennek kell lennem; maguknak köszönhetik a bajt, minek állnak a
főhős vagy a főgonosz útjába, nem?
Szóval jó, ha van
cselekményvázlat, de ez nem szentírás, meg lehet változtatni. Nálam a
regényírás legtöbbször nem ezzel kezdődik, nem tudok bábukat mozgatni, ha nincs
meg a játéktáblám. Először el kell képzelnem a helyszínt, az időt, hiszen a
leghétköznapibb, ma játszódó történetnél is fontos a társadalmi, a szociális
környezet, ezek nélkül nincs értelme cselekményt írni.
Először meg kell teremteni a
világot, amelybe elhelyezem majd a történetet, kell egy jó ötlet, hogy miben
más az elképzelt világ, mint a miénk, aztán jöhet a karakteralkotás – ezek a
bábuk, és én csak ezek után tudom a történetet kitalálni, amikor már vannak
szereplőim, néhány tulajdonsággal, vággyal, hibával, motivációval. Ezzel
eltelhet akár néhány hét is, és még egy sort sem írtam.
Felemelő pillanat, amikor
megvan a játéktáblám, felálltak a bábuk – persze még csak a partvonalra –, és
ki kell találnom, mit fognak játszani.
Innentől kezdődik az agykínzás,
amikor percenként támadnak ötleteid, az egyes bábuk képzeletben
végigszáguldanak a táblán, majd tanácstalanul megállnak, és az ötletek mennek a
süllyesztőbe. Ilyenkor az éjszaka legkülönbözőbb pontjain felriadsz, eszedbe
jut valami, de nappal sem jobb a helyzet, amikor a semmibe meredve feleszmélsz,
hogy valamelyik ismerősöd vagy családtagod azt kérdezgeti, bajod van, hogy nem
hallasz, elmentek otthonról?
Ez nem könnyű időszak. Megvan,
amikor biciklizés közben támad használható ötleted, és még arra is kell
figyelned, hogy ne halálozz el kilapulva egy kamion alatt, vagy ne legyél
matrica egy autó szélvédőjén? Összehasonlításképpen képzeld el, mennyi fantázia
és kísérletezés kellett, hogy valamelyik ausztráliai őslakó kitalálja a
bumerángot. Na, az íráshoz legalább ennyi kitartás kell. /különben elgondolkoztató,
hogy jutott valaki arra a következtetésre, hogy amit eldob, az visszajöhet/
Pár szó a szereplőkről: nem
lehetnek tökéletesek, a lecsupaszított archetípus unalmas és hiteltelen. A
hősnek legyen gyengéje, vágyai, célja, ellenkező esetben nem tud hova fejlődni.
Állóvízben nem lehet regényt írni, a történetnek folynia kell, jöjjön szakadék,
vízesés, kellenek rémes akadályok, és az akadályok nem feltétlenül külső
tényezők, a főszereplő lelkében is lehetnek. Egy regényben le kell győzni
szörnyeket, helyzeteket, gátlásokat, traumákat, űrlényeket, sorozatgyilkosokat,
egereket és embereket /Steinbeck/, mindegy mit, csak küzdjön a főhős.
Tehát megvan a kitalált
környezet, helyszínek, szereplők, elindíthatod őket a játéktáblán –
nekikezdhetsz a tulajdonképpeni írásnak. Ekkor végre azt hiszed, sínen vagy,
innentől kezdve ünnepi menetelés lesz minden – közbe meg dehoooogy. A
szereplőkkel csak a baj van. Ott élnek a fejedben, motoszkálnak, kiabálnak, ha
valami olyat akarsz velük cselekedtetni, amit nem tennének meg, mert hiteltelen
számukra. Nem rángathatod őket dróton. Néha másfelé akarnak lépni, mint amit
nekik szántál, egymás fejére nőnek, új kapcsolatokat létesítenek egymással, más
szerepbe akarnak kerülni, és neked az a dolgod, hogy ne engedd elkalandozni
őket, csak akkor, ha rendetlenségükkel erősítik a történetet, és a végkifejlet
felé haladnak.
Azért te is trollkodsz közben.
A mellékvágányra tévedőket kemény kézzel visszarántod, akadályokat helyezel el
a táblán – nehogy már olyan könnyen boldogok legyenek –, de azért néha elérzékenyülsz;
megkegyelmezel annak, akit a vázlatodban halálra ítéltél, ha érdekesebb ötleted
támad a hullaságnál. Mert kell a fordulat. A regény az írás közben alakul.
Amikor úgy érzed, ellaposodik, túl kiszámítható lesz, csavarni kell rajta
egyet, és akkor neked is tud meglepetést okozni.
Nálam így lesz az agykínzásból
kellemes és izgalmas időtöltés, amellyel másoknak is örömet okozhatok.